Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Baán Tibor: Fodor András: Elvesztett évszak
Fodor András: Elvesztett évszak Fodor András új verskötete, miközben természetes folytatása a Hazafelétől (1955) a Remény futamig (1985) sorjázó költői megszólalások élmény- és eszmevilágának, ugyanakkor meglepetések forrása is. A meglepetést nem egyszerűen a tematikus gazdagság okozza, hiszen Fodor költészete eddig is sokrétűnek, érdeklődőnek, újdonságokra éhesnek bizonyult. Jellemző témaköreinek címszavai: a szülőföld, emberi kapcsolatok, Vas István szavaival: „az emberi társulások lehetősége”, a szerelem, a barátság, jellem és sors összefüggései, a fejlődés, az emberi civilizáció félelem árnyékolta távlatai, misszió és morál, küldetés és hit, a történelem bizonyos tanulságai, emberi létformák, útiképek, arányok, visszatükröződések — és mindezek mellett, fölött a zene, a zenébe oldott emlékezés. E gazdag tematikát folyamatos egésszé a lírai alany következetes jelenléte szervezi, aki a hely, az idő, egyáltalán az emberi viszonyok alapvetően realista időszámításában él. A biograíikus hűségből következően a vers és a verskiváltó élmény között — a lírai realizmus hatásmechanizmusának megfelelően — a távolság a lehető legkisebb. Az olvasó így — akár hitetlen Tamásként—mindig a bizonyíthatóan megtörtént valóságot tapinthatja e művekben. A valóság nem egyszerűen a tárgyi környezet bemutatását jelenti, hanem a költő felszín alá hatoló elemzőkészségét, amellyel mind önmaga, mind mások viselkedésének, sorsának, hangulatainak rejtett mechanizmusát igykekszik föltárni, mégpedig a legszemélyesebb indítékkal. Valamiképp erre figyelmeztetett Vas István 1970-ben, mikor azt írta: „Végeredményben Fodor Andrásé is a „te meg a világ” lírája, csak éppen fordított előjellel, mint Szabó Lőrincé: önzés helyett odaadás és kapcsolódni-készség.” Úgy vélem, hogy e „kapcsolódni készség” lehető és lehetetlen, és lehetetlenül is lehetséges ügymenetéről szól az Elvesztett évszak egyik legfontosabb szólama. A könyv nyitó ciklusának (Hálókötöző) indító verse, a Bach-fúga, a költő józanságában is szenvedélyes vallomása a zenehallgatás teret, időt kitáró élményéről, mikor: „szétnyílik, egybe-tántorul a fekete-fehér, betöltve a testtelen űrét emelkedik a tér;” Az olvasó ebből az eszmei „kilátóból” széttekintve ereszkedik alá, érkezik meg az emberléptékű valóságba. A Szigorú atyák c. versben a két apa: a vér szerinti és a választott szellemi, Fülep Lajos jelenik meg. „A harag prófétája” — írja róla a költő, majd hozzáteszi: „De olykor ő is meg tudott hatódni.” A költemény lezárása végül, az ellentétező módon polarizálható érzelmi mozzanatok fölvillantása után, így bontja ki a szorongató tanulságot: „— lámi: miként lesz esendő az Isten, amikor embernek szegődik.” Az idézet magáért beszél. Kiolvasható belőle, hogy írójuk az értékek sorsáról kíván vallani. Ugyanez a nézőpont a Két nővérben is, ahol finom lélektani érzékkel eleveníti elénk a költő nővéreit. De az értékek kereső vizsgálata és a konkrét életrajzi elemek összefonódása jellemzi a Költözés, Műtét, Takáts Gyula, Találkozás a hídon, C. M. sírköve c. alkotásokat is. A kötet következő gondolati egységében (Mohón és tétován) található lírai közlések kevésbé kötődnek egy-egy konkrét személyhez, inkább hely- és szituációrajzokat kapunk. De ezekben a verstudósításokban is ott az ember. Kiválik hátteréből, jeleket ad. A Video-Disco c. versben a huzakodó fiatalok látványa állítja meg a költőt, s némi rezignáltsággal állapítja meg: „Nem tudják, amit én:/ mért oly nehéz meglelniük / a meghittség kötőszavát.” Az idézetben a lírai alany közvetlenül szól hozzánk. Ez a belső beszédre emlékeztető megnyilatkozási mód Fodor András verseinek csak egyik rétege. A másik, ezzel egyenrangú versépítő elem a valóság tárgyilagos leképezését jelenti. Például így — ugyanebből a versből: „Lámpák fonott golyóbisa kereng, forgatva mechanikusan fények színes kaszáit.” A valóság itt a maga anyagiságában, súlyával és részleteinek pontos, már-már fotografikus hitelességével van jelen. Ez a tárgyleképző, objekti- vista hatáselem módosul akkor, mikor a költő a valóság jelképes jelentését is kibontja: „Betonkeverők tégelyében bénultan áll a gazdátlan idő.” (Mohón és tétován) A valóság ábrázolásának e megközelítőleg fölvázolt útjain haladnak előre a kötet versei, valamiféle léttanulság, emberi törvény, érzelmi meg- rendültség kimondásának célja felé. S ezen a ponton, a versek végső kicsengéséről szólva, rá kell ébrednünk arra, hogy Fodor András az emberi kapcsolatok hálójának nemcsak helyenkénti lazulásáról, foszlékonyságáról — mint a korábbi ciklusban —, hanem egyenesen szakadásáról szól. Az olvasó megdöbbenését az okozza, hogy a költő kötetről-kötetre bizonyította az emberi hálóba vetett hitét, s most mintha e makacs hit, a „hálókötöző” hite rendült volna meg: 81
