Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Fábián Ernő: A racionalizmus viszontagságai (Nemzet, nemzetiség, demokrácia Jászi Oszkár gondolkodásában)

hogy a nemzetiségek létét, gazdasági és kulturális haladását nem tudta kétségessé tenni. A perek — nem koncepciós perek — a félelemkeltés és a nemzetállam erődemonstrálását szolgálták. A büntetésnek nem az volt a célja, hogy „tönkretegye a testet és a lelket, s még kevésbé, hogy demoralizálja az elítéltet, aki ezáltal még elszántabb ellenségévé vált volna a társadalomnak.”21 A jogállamiság korlátozta az erőszakot.

Minderre nem azért hivatkozom ily terjedelmesen, hogy mentegessem a Monarchia végzetes bűneit, nacionalista politikáját. A demokrácia még félkész és csonka alakjában is toleránsabb, mint a bal- vagy jobboldali diktatúrák öncélúsága.

A háború és a forradalmak lényegesen módosították Jászi elképzelését a nemzeti és nemzetiségi kérdésről. Ekkor már a gazdasági determinációtól eltávolodva elméleti és gyakorlati tevékenységében a politikai megoldás keresése dominált. A kossuthi konföderáció eszméjét elevenítette fel az új történelmi körülmények kihívására adott válaszként.

A háború utolsó évében (1918) írta és közölte egyik legértékesebb tanulmányát: A Monarchia jövője és a Dunai Egyesült Államok. A tanulmányban arra kereste a feleletet, hogy lehetséges-e Magyarország ésszerű életigényét az európai kultúra és az egész emberiség fejlődési törekvéseivel összeegyeztetni? Azt gondolta, hogy a nemzetközi politika célja a katasztrófa után nem lehet más, mint Európa teljes egységét előkészíteni, a római keresztény kultúra integrációját befejezni, a kelet- és közép-európai térségben olyan államszervezet létesítése, mely képes biztosítani az itt élő népek és kultúrák szabad fejlődését. Jászi az addig ismert mindhárom rendezési elgondolást: új nemzeti államok alakítását, a történeti individualitásokhoz való ragaszkodást és a nemzetiségi autonómiák létesítését (Otto Bauer és Karl Renner), elutasította mint alkalmatlant.

A két nagy történelmi tendenciát: az öncélú kisállamiságra törekvést („Kleinstaaten”) és a gazdasági integrációt a Monarchiának szövetségi állammá való átszervezésével kívánta összhangba hozni. A Jászi javallottá tervben öt állam, Magyarország (Horvátország nélkül), Ausztria, Csehország (Vencel koronájának országai), Lengyelország, Illyria (Horvát- Szlavónia, Dalmácia, Krajna, Isztria és Stájerország szláv területei) szövetkezne „örökletes dinasztikus szerkezetbe”, vámunióval és közös kül- és honvédelmi politikával. Az új államalakulat nemcsak a tagállamok kooperációja és kulturális fejlődése előtt hárítaná el az akadályokat, hanem a függetlenség megőrzésének is biztosítéka lenne a „germán és az orosz malomkő” között. Jászi felismerte, hogy a kelet-közép-európai kisállamok — „állami szatócsüzemek” — önerejükből, a germánok (= Németország) és a keleti szlávok (= Oroszország, majd: Szovjetunió) gazdasági és politikai nyomásának nem tudnak ellenállni. (E felismerést a történelem is igazolta.)

A tagállamok mindenike biztosítaná a területén élő nemzeti kisebbségeknek egyéni és kollektív jogait éppúgy, mint a kulturális autonómiát, a közigazgatásban és a bíráskodásban pedig igényeik teljes kielégítését. Egy „békebírósági szervezet” foglalkozna az államok között és a kisebbségi jogok gyakorlásában felmerülő vitás kérdések orvoslásával, és meghatározná azokat a közös elveket, amelyeket a kisebbségi politikában követni kell. Jászi a Monarchia összeomlásának utolsó előtti órájában is őszintén hitte, hogy a demokrácia, nemzeti egyenjogúság, szabad kereskedelem, vámunió vonzóereje erősebb lesz a nemzeti öncélúság eufóriájánál.22

Az összeomlás után Jászi a nemzetiségek vezetőinek a „kulturális autonómiák” konföderációját — „Keleti Svájc” — ajánlotta elfogadásra. Ez felelt volna meg a wilsoni elveknek — Jászi értelmezésében. A régi vármegyei beosztás helyébe kompakt nemzetiségi blokkok alakultak volna. Az egész elgondolást a svájci Eidgenossenschaft szelleme és tanulságai hatották át. Az enklávékra most már a személyi kataszter (Bauer, Renner) alkalmazását tartotta ésszerű megoldásnak. A nemzeti blokkok — kantonális autonómiák — belső ügyeiket önállóan intézték volna.

A Monarchia átszervezése és a „kantonális autonómiák konföderációja” túlságosan racionális konstrukciók voltak, az elszabadult indulatok, szenvedélyek, mint annyiszor a történelemben, elsodorták a lehetőségeket.

Jászi a Monarchia felbomlásáról írott könyvében, ellentétben a marxista és a nacionalis44