Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Dudás Károly: Kutyahistória (novella)
Dudás Károly Kutyahistória 1. Jzóltál már a kutyáról a gyereknek? — kérdezte váratlanul az öregember. A férfi keze idegesen ökölbe rándult az asztal fölpattogzott lapján, ott az udvari nagydiófa alatt, aztán tehetetlenül elernyedt, kinyílt. — Az isten áldjon már meg, apám — mondta fojtott türelmetlenséggel —, hagyja nyugodni azt a szerencsétlen jószágot. Föltámasztani már úgysem tudja. — Gondoltam, hogy nem szóltál neki — bólogatott szemrehányóan az öregember. Az arca olyan volt, mint a napszikkasztotta, agyonbarázdált határ. — Pedig nem halogathatod a végtelenségig. Előbb vagy utóbb úgyis el kell mondanod. Ez a te kötelességed, nem az enyém. A férfit szánalommal és tehetetlenséggel terhes düh kerítette hatalmába. Mintha valami homályos tükörben nézte volna, úgy látta az apja konok arcát, s mögötte a fiáét, akiére máris kiülni készült a mohó érdeklődés. Persze, most következik a szemrehányó „mi volt azzal a kutyával, apa?”, meg a „miért nem tettél eddig említést róla?”. Úristen, hát ennek már sohasem lesz vége? — Mert a kutyáról azért mégsem volna szabad egészen megfeledkezni — folytatta makacsul az öregember, színtelen hangon maga elé teregetve a szavakat, mint aki egy elkezdett, majd félredobott régi történet szálait szövögeti. Legalább mi ne feledkezzünk meg egészen róla.-r- Az isten áldja meg, apám — a férfi most már nem tudta leplezni ingerültségét —, több mint negyven éve vége a háborúnak. — Akkor is vége volt már. Igaz, csak pár hete lett vége. — Az öregember hirtelen elhallgatott. Ültek a tanyaudvari asztalnál, fejük felett az öreg diófa meddő ágait hintáztatta végtelen türelemmel a szél. Nézték egymást, fürkészték egymás tekintetét, arcvonását, mozdulatát, gondolatát, jó ideig egyikük sem szólt. Hogy hasonlítunk egymáshoz, gondolta a férfi, s nem vette észre, hogy kesernyés mosolyféle ül ki az arcára. Én az apámhoz, a gyerek énhozzám, és ha néhány év múlva neki is fia születik, az meg majd őhozzá. Meddig növekszik még, meddig hosszabbodik, súlyosodik ez a lánc, mikor pattan már el végérvényesen egy szem? Behunyta a szemét, s leeresztett szemhéja mélyvörös vetítővásznán ugrálva, meg-megakadva, majd újra szaladva máris megjelentek a képek. Peregtek megállíthatatlanul. Amilyen megállíthatatlanul a katonák jöttek előre ezeken a képeken: jöttek a kerten át, csizmájuk, bakancsuk, bocskoruk alatt ropogtak a letöredezett gyümölcsfaágak. Heten vagy nyolcán voltak — nem volt rá idő pontosan megszámolni őket —, közülük ketten civilben, de ezeknek is puska lógott a vállán. Erre tartottak, egyenest a diófa felé. — Nem értelek, apa, miért torkolod le öregapát — hozta vissza a mostani tanyaudvarba a fia hangja. — Én bizony nagyon is kíváncsi vagyok erre a kutyahistóriára. 4
