Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyar irodalom Nyugaton
Pomogáts Béla Magyar irodalom Nyugaton ^ -M. nyugati magyar irodalom történelmi kataklizmák eredményeként született. A második világháborút követő évtizedekben — közvetlenül a háború után, a „koalíciós korszak” alkonyán vagy az 1956-os forradalom leverése után számos magyar író kezdte el vagy kezdte újra írói pályáját a nyugati világban. Irodalmi csoportosulások, folyóiratok és könyvkiadók léptek színre, igen tagolt, szüntelenül alakuló és eredményekben is gazdag irodalmi élet született. Ennek az irodalomnak lényeges jegye, hogy a „diaszpóra” nehéz körülményei között működik, s ezek a körülmények csak igen nagy áldozatok árán teszik lehetővé az állandó intézmények kifejlődését. Szinte állandóan alakultak ilyen lapok és folyóiratok — egy könyvészeti felmérés közel ezer nyugati magyar sajtótermékről tud —, de csak kevés tudta tevékenységét állandósítani. Az irodalmi folyóiratok és könyvkiadók igen nagy többsége gyorsan elvérzett az emigráció mostoha viszonyai között. Már csak ezért is igen nagy jelentősége van annak, hogy a nyugati magyar irodalom legjobb értékei Magyarországon találjanak megjelenési lehetőséget — és olvasót. Az emigráció irodalma a legkevésbé sem alkot egységes, homogén tömböt, politikai színképe igen nagy változatosságot mutat. Képviselői között megtalálhatók a két világháború közötti irodalmi konzervativizmus hívei, a Nyugat mozgalmának egykori tagjai, a „harmadik út” politikáját hirdető népi írók, a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, sőt az egykori kommunisták, mint ahogy természetesen annak is különleges szerepe és jelentősége van, hogy ki mikor — 1945-ben, 1948-ban vagy 1956-ban — hagyta el az országot. Emellett számtalan olyan magatartásváltozat tapasztalható, amely meghatározza a nyugati világban élő magyar író és a szülőhaza viszonyát: akadnak jelentékeny írók, például Márai Sándor, aki élete végéig távol tartotta magát a hazai nyilvánosságtól, s akadnak olyanok, például Cs. Szabó László vagy Határ Győző, akik helyet találtak az itthoni szellemi életben, legalább műveikkel, amelyek természetesen a magyar nemzeti irodalom elidegeníthetetlen értékei. Kétségtelen, hogy az utóbbi másfél évtizedben — az Anyanyelvi Konferenciák keretei között kialakult párbeszéd hatására, valamint a hazai és a nyugati magyar irodalmi élet szervesebb kapcsolatainak következményeként — azok váltak a nyugat-európai és tengerentúli magyar szellemi élet hangadóivá, akik a kölcsönös megértés, az együttműködés fontosságát hirdetik. Még akkor is, ha máskülönben erős bizalmatlansággal és bírálattal szólnak a magyarországi politikai berendezkedésről s ennek következményeiről, minthogy ez a bírálat ma már nagyjából megegyezik azzal a kritikával, amelyet a hazai szellemi élet és független politikai gondolkodás képvisel. Különösen az emigráns irodalom „derékhada”, az úgynevezett ötvenhatos nemzedék kész arra, hogy párbeszédet folytasson a hazai kulturális élettel és részt vállaljon azokban a szellemi küzdelmekben, amelyek a magyar társadalom demokratizálásáért vagy a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek védelmében folynak. Az emigráció több mint négyévtizedes története során igen sok újság, folyóirat, könyvkiadó és irodalmi társaság alakult, ezek nagyrésze időközben megszűnt. A jelenben a nyugati magyar szellemi élet legnagyobb tekintélyű fóruma a Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztésében Münchenben megjelenő Uj Látóhatár című folyóirat, amely egyaránt nyilvánosságot ad a népi mozgalom eszméin nevelkedő, és a polgári liberális eszményeket követő írástudók műveinek. Mellette a Rómában Békés Gellért szerkesztésében 52
