Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Titokfejtők

ki tudja fejezni a történelmi változást, egy irodalomnak, amely saját lábára tud állni kisebbségi helyzetében. És ez nem ment egyik napról a másikra. Egyelőre — idézi Hornyik Herceg Jánost — „még nem volt meg hozzá a megfelelő légkör. Az új ország tarkább, hangosabb, az érvényesülés minden lehetőségét kihasználó uralkodó rétege még nem aludta ki az örömmámort, amely az évszázados rabságból felszabadult, s egyszerre nemcsak önállóságot, hanem más népek fölött hatalmat gyakorló nemzetet elfogta. Gyanakvó volt, türelmetlen, megtorlási vágytól, bántó diadalmaskodástól sem egészen mentes.” És ha később tisztult is a légkör, alapvetően nem változott meg. Az irodalomnak vállalnia kellett a „helyi színek”-ké álcázott kisebbségi létet. „Herczeg János korjellemző sorai a kisebbségi léthelyzetből következő tudati torzulásokat: a beszűkülő, regionálissá zsugorodó »haza« s a szociológiai értelemben vett külön »mi«-tudat kialakulását is sejteni engedik, de a pozitívumokat: Szentelekyék reálpolitikai érzékét, történelmi távlatban való gondolkozását, az új életre való berendezkedésének igényét is pontosan megfogalmazzák.”

Hornyik azután Herceg János sejtéseit adatok tömegével támasztja alá, a „negatív,, és a „pozitív” oldalon egyaránt. Megérteti, hogy Szentelekyéknek nem nagyon adódott választása: azokkal kellett irodalmat csinálniuk, akikkel lehetett. A baj nem is egyszerűen a dilettantizmus volt; „kontárok mindig voltak, mindig lesznek is, meddő okoskodás ezt vitami; a bökkenő abban van, hogy Szenteleky íróképző akadémiájának hallgatói majdnem kivétel nélkül dilettánsok voltak”. Egyfajta öncélú dilettantizmus szökkent itt szárba: a sok műkedvelő vers és novella túlnyomó többsége egész egyszerűen silány volt, anélkül, hogy akár leghalványabban megjelent volna benne az önmagára utalt magyar kisebbség önismeretét és megmaradását segíteni kívánó igyekezet. „A Mi Irodalmunk kitenyésztett tehetségei ugyanis elvétve tesznek tanúságot valamiféle »kisebbségi Öntudat«-ról, többnyire messze a kisebbségi népélet fölött, a dilettánsok vadászmezőin kószálva írogatják verseiket a tavaszról, az őszről meg a reménytelen szerelemről, elbeszéléseikben pedig a férfi és a nő mindenkori konfliktusait, a szülői szeretet megható példáit s a vidéki élet együgyű anekdotáit örökitik meg.” Hornyik példás türelemmel szedi össze Szenteleky különböző időkben szerkesztett almanachjaiból, irodalmi mellékleteiből és folyóirataiból ezeket a lehangoló kontárokat; úgyhogy az olvasó végül maga is vele együtt kényszerül kérdezni: „mi lehetett a célja Szentelekynek a tértől és időtől elvonatkoztatott, írástudatlan írásművek közlésével?” Hosszan idéz Hornyik Szenteleky különböző időpontokban és különbözően megfogalmazott irodalompolitikai nézeteiből és szerkesztői állásfoglalásaiból, ámde választ ezekből természetesen nem vár a kérdésre; tudja jól, hogy válasz csak sokkal szélesebb kontextusból remélhető, ha ugyan egyáltalán remélhető. Ismételjük meg, mert nem lehet elégszer: az egész kisebbségi létet kell megértenünk, az óhatatlanul és egyre természetszerűbben gyakorolt öncenzúrától a pártos elfogultság bénító megosztottságáig, hogy megsejthessük, ha nem is Szenteleky „célját”, legalább tragédiájának mélységét. Egy európai műveltségű és kifogástalan ízlésű humanista ő, aki kontárok tömegét segíti, korrigálja, juttatja nyomdafestékhez s alkalomadtán még ünnepli is, remélvén, hogy egy eleven helyi irodalom megteremtésével segíthet őrizni egy létében s nyelvében veszélyeztetett népcsoport szellemi egészségét, anyanyelvi öntudatát. Tévedett, tragikusan tévedett, mert kontárság csak kontárságot szül; Hornyik helyeslőleg idézi a kortárs és barát Szirmai Károlyt: „a kontárok és féltehetségek többször túltengő társaságába keveredve, az igazi értékek sem érvényesülhettek”.

De Hornyik látja jól — és ez tán a legszebb egész tanulmányában —, hogy a „törvény- szerűnek” az irodalomban épp úgy nem föltétlenül kell „törvényszerűen” bekövetkeznie, mint a népek életében. És így Szentelekyje tévedései ellenére és azokkal együtt teljes fölmentést nyer. Kell-é mondani, hogy a hangsúly itt a „teljes”-en van, hiszen ami Szenteleky nemes emberi alakját és feddhetetlen magatartását illeti, az az elfogultságok tűntével láthatóan úgyis elébb-utóbb szinte magától napfényre kerül. Hornyik tanulmányában sokkal többről van szó. Ö Szenteleky egész reménytelen — vigyázzunk: nem reménytelennek látszó, hanem ténylegesen, véresen reménytelen — vállalkozásáról sejteti meg, hogy ha nem is érte el a célját — de hát mi volt a célja? —, ha bizonyosan nem is

70