Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Katona Imre: „Aki utoljára megy ki, oltsa el a villanyt...” (Közéleti vicceink 1987-ben)

életben a korábbi vicceket és nem is csak (merőben) új jelenségek váltják ki az új élceket, hanem maga a (közösségi) emlékezet is szerepet játszik, erről azonban mindmáig vajmi keveset tudunk.

Kell-e és lehet-e a vicceket komolyan venni?

Szakmai körökben közismert és általánosan elfogadott aranyigazságok keringenek a humorról és a komikumról: a múlttól vett véresen komoly, majd bizonyos távlat után a szégyenkező-nevető búcsúról; sokan és sokszor idézik Karinthyt, aki a humorban nem ismert tréfát, mások a 48-as érzelmű Aranyig mennek vissza, akinek volt ereje megírni a Nagyidai cigányokat. Hivatásos humoristák búcsúzkodnak nyilvánosan a szilveszteri műsorban az óévtől, az egyének pedig sírva vigadnak, vagy vigadva sírnak magukban vagy barátaik vállán, barátnőik kebelén. Mindezek az alkalmak és módok egy nagyobb füzér gyöngyszemei.

Egyetlen viccnek csakugyan nincsen más szerepe: nevettessen vagy/és bosszantson, de ha e szellemi fenegyerekek egész hadrendjét nézzük, meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy parancsnok nélkül is meghatározott irányba néznek és menetelnek, s akaratlanul is elárulják saját belső-külső törvényeiket.

Az 1987. évi vicctermés is éppúgy egy szellemi folyamat része, mint a megelőző esztendőké volt, átlagosságában is sajátos szerkezetű és tartalmú, s kellő számban és módon újít fel régi és alakít ki új vicceket. A figyelem majdnem mindenre kiterjed, de a témák fontosságuk szerint súlypontozhatók. A vicc a közhangulat egyik fokmérője, mely rávilágít a (vélt vagy valóságos) bajokra, és ha nem is ajánl gyógymódokat, legalább a kívánatos és eszményi követelményeket kéri számon mindazoktól, akiktől kell. A közvélemény (is) lehet ugyan erősen megosztott, tagolt, de az emberek elvárásai, vágyai és reményei nagyjából azonosak. Alighanem mindig is lesz vicc, míg a vágyak és a rideg valóság között (a kelleténél nagyobb) szakadék tátong.