Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)
azt a szerencsétlen döglött halat életre galvanizálni, ezért kezdték újra emlegetni a térképet is, nem feltétlenül apróság, ahogy vesszük, jól gondoljam meg, és hát tudnak ők Csákosról is, ami köztünk volt, mi lenne, ha elmondanák Bélának. . . Á, dehogy, mért nem figyelsz rám jobban? Csákossal a kettőnk dolga jóval később volt, nem akkor, amikor Bujdosónál időnként összefutottunk. Igaz, valamennyire talán már ekkor érdekesnek találtam, őt is meg a verseit is, amelyeket egyszer megmutatott és amelyeket a felesége állítólag nem értett meg, ezzel aztán (mert az efféle meséket azért jól ismertem) le is hervasztott, na meg az időnkénti tüskéssége is... akkor legalábbis azt hittem, taszít. .. Szépseggű, dünnyögte egyszer, azt hiszem, mindjárt a legelején egy kérdésemre adott válasza félhangos toldalékaként, de a többieknek is szántan, mit mondtál?, kérdeztem erre, azt hogy szépszemű, vigyorogta feleletként, egyszóval valami azért már ekkor vibrált köztünk, álmomban szeretkeztem is vele néhányszor, de aztán inkább kerültem, lehet hogy a Béla megbízható sportarca miatt, amiért senki mellett nem éreztem annyira biztonságban magamat, talán még önmagámmal szemben is, mint éppen mellette, és azért annyira „irodalmi” mégsem voltam, hogy házasság és család nélkül képzeljem el az életemet, mert ahogy már mondtam is, a biztonság és a védettség azért nekem is fontos. Amíg csak unalmassá nem válik és egyhangúvá, mint akkor is évek múlva, mert Évike is megvolt már, amikor a Béla szürke és biztonságot nyújtó közgazdászi konkrétsága már inkább a kockázat izgalmát tette számomra kívánatossá, ekkor kerültünk Csákossal véletlenül, de tényleg véletlenül, egymás mellé a moziban, amikor meg ezek elkezdtek behívogatni, az egésznek rég vége volt már, Csákos a családjával ekkor már több, mint két éve Frankfurtban volt, s nem velem levelezett, hanem Bujdosóval, küldött is neki kintről különböző lapokat, ezekről is kérdezgettek persze, mutatta-e őket Bujdosó, meg természetesen az egész levelezésről, nem tudom, „miattam” ment-e ki végül is Csákos, mindenesetre nem sokkal azután, hogy mindkettőnknél a biztonság győzedelmeskedett az irodalom felett, sokat beszélgettünk erről, hol ő vádolt engem, amiért nem vállalom magam, hol én őt, amiért engem nem vállal, néha kifejezetten „irodalmian” vádoltuk egymást, kölcsönösen, de nem egyszerre — amiért mégsem vagyunk eléggé „irodalmiak”. Bár én néha még ma is úgy érzem, ha igazán hív. . . de azt hiszem, inkább csak sajnált volna kihagyni, néha meg idegesítőnek is talált, alighanem éppen az „irodalmiságom” idegesítette, főleg ha költőket idéztem, Radnótit, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, mindenekelőtt pedig József Attilát, pedig eleinte annyira örültem, hogy végre kedvemre idézhetek valakinek, menj már a fenébe az örökös idézeteiddel, förmedt rám egyszer, az irodalmat élni kell és nem idézni. Mintha ő „élte” volna. . . Nem hiszem, hogy jobban nálam, akár ott kinn a stégen a hullámverésben, akár ott benn azzal a kettővel szemben. Mert a vége felé már, de még mielőtt azzal rukkoltak volna ki, hogy az én dolgomat Csákossal elmondhatják akár Bélának is, egyre türelmetlenebbek lettek, miért védem annyira Bujdosót, csak nem vagyok bele szerelmes, hiába feleltem, hogy nekem nem kell szerelmesnek lennem valakibe ahhoz, hogy ne legyek hajlandó olyasmivel vádolni, amit nem követett el, én nem értem, miért hiszik ennek az ellenkezőjét, láthatólag zavarba jöttek, még a fölényes mosolyukkal is ezt leplezték csak. Márpedig döntenem kell, jegyezte meg erre a Gojkónak nevezett főnök, aki eddig inkább hallgatott, el kell döntenem, kit szeretek, Bujdo- sót-e vagy a hazámat, persze meglepve sincs, elvégre a tanteremben kiakasztottam azt a térképet. . . Mert a kövér, ahogy múlt az idő, és semmire se jutottak 6
