Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Szakolczay Lajos: Határ Győző magnetofonkazetta-színháza

én úgy veszem eszem mint a- z’ imposztort a nép: hálatelten nem számít a közerkölcsiség

álomtök-lopón a vaksi hólyag megtelik: hólyag én magam vagyok s ü- rítem reggelig

A játszó ember természetesen akkor is jelen van, amikor az előbbinél sokkal nagyobb a tét, amikor — például a Golghelógiban, filozófiai köntösben — fő helyre kerül a vándorlás motívuma. Hanák Tibor, amikor Vonulástan című tanulmányában rávilágít ennek fontosságára, megkísérli fölfejteni a Határ Győző-i világlátás rejtélyét. „Az egyedi ember és az emberiség léte is szüntelen útonlevés, vonulás, mindenféle őrültséget és szent okosságot, dévaj örömöket, áhítatot, tudást, imák mögötti paráznaságot, vaksággal megvert látást, undokságon és mocskon áttetsző esztétikumot gonoszul keverő, görgető zarándoklat.”

Majdnem mindenik darab leplezetlen önéletírás: A Lelencek zsoltárában bolyongó hősnek — a verset Határ „metafizikai meddőhányásba ágyazott költői önéletrajznak” nevezi —-, aki nem átallja kijelenteni, hogy „a Városi Tébolyda férfi- szárnyán, a kertben, ápolónők kaszálják az éjjel nőtt hímvesszőket”, alighanem rokona a londoni szexnegyed neonhirdetéseit csemegéző antihös (Éjszaka minden megnő), az emberiség kipusztulását megélő, lexikonokkal házaló vigéc. S amikor a kazetta-színház egy-egy, a költő érdeklődését is jellemző motívumnak helyet ad, hanggal, hanghatással, a megcsúfolt és piedesztálra emelt, egyszer gügyögő, csacsogó, másszor komor és fenséges beszéddel igyekszik is kiemelni-tudato- sítani ezeket az egymásba kapcsolódó — a vonulástan törvényét megvalósító — lényegi részeket. [Jegyezzük meg: a falábú (A) betörőkirály parttalan humora, a léptek kopogása visszhangzik majd, megváltoztatva a megváltoztatandót, az új verses könyv, a Medvedorombolás azon verseiben (A tuskólábú ciklus), amikben a röhejjé formált „önéletrajz” álarcában nyilatkozik meg a Tolnát —Baranyát bebarangoló lírai hős.]

A férfi- és a női hang variálása — Határ feleségét is bevonta a hangszínház produkcióiba — még a kevés rétegű verset is akcióállapotba hozza. E szövegek „eljátszásakor” mindig történik valami, s köszönhető ez az akusztikának, mely a sejtelemnyelvet, a körülírás parodisztikus fintorát fölerősíti. A sokszor barokkos mondathálók, a címmé kiemelt külön-hangok (Az első londoni versekből, A börtönszonettekből), az író útmutatásai — ne feledjük: drámát hallunk! —, az egyszerre mondott refrének: mind-mind e különös

hangjáték részei; egyszer fel, máskor le, mintha követelné e meghatározhatatlan hullámmozgás. És Határ, aki saját színházának rendezője is, tudja, mikor mit kell tennie, hogy elérjen bizonyos hatásokat: mikor szükséges a beszédhang — az elváltoztatott hang, a selypítés, a röhögés, a kiabálás, a suttogás, a könyörgés, az átkozódás mögé zenei háttér, mikor kell a hangot elúsztatni vagy visszhangosítani (például a Lelencek zsoltára „bibliai” bevezetésénél, illetve befejezésénél).

A Határ Győző és Prágai Piroska képviselte nyolc-tíz hangforma — ennyi átváltozás már- már hihetetlen — az általam ismert öt verses kazettát szinte hangjátéksornak tünteti föl, melynek csúcspontja a Mangán a Halott (1973) című, eddig még mindig kéziratban megbúvó mesetragédia. S ugyanilyen, csak valódi drámára jellemző pillanatokat hoz a Golghelóghi című misztériumjáték prológusának és epilógusának hanggal — és számtalan hanghatással való megjelenítése. Úgyszintén azt A libegő című vándor játék popmester által előadott három hadarórigmusa. [A teljes szöveg a Sirónevető (1972) című drámagyűjteményben olvasható, a dalbetétek meg az azóta megjelent 1986-os Lélekharangjáték ban.]

De a különböző versek, versszövegek interpretálása is olyan élménnyel ajándékozza meg a hallgatót, amely csak igazi színházi produkciót jellemez. Költőt ritkán hallani ilyen hatásosan, az értelmezésre is ügyelve, verset mondani. Az is élvezheti az efFajta — a versbefogadást mindenképp segítő — mesterfogást, aki eddig hadilábon állt a modern költészettel. Pedig Határ Győző lírája, senkit ne tévesszen meg a megannyi üde nyelvi játék, nem könnyű olvasmány.

A magnetofonkazetták — Minidrámák (1977), Versszövegek (1978), Lelencek zsoltára, Beszélő bábuk, Mangán, a Halott — közül a két legrövidebb szalagon másfél-másfél óra a műsoridő (Minidrámák, illetve Versszövegek), míg a Mangán, a Halott című meghallgatása kereken három órát vesz igénybe. (Igaz, ez utóbbin, a mesetra- gádián kívül, tizenegy költemény is szerepel.) Határ a fölolvasásra szánt darabokat jobbára könyveiből (Heliáne, Liturgikon, Hajszálhíd, Sirónevető, Anibel) és a különböző nyugati magyar lapokban és folyóiratokban megjelent versszövegeiből válogatta. S ami meglepő — egyúttal örvendetes —: jó pár, eddig ismeretlen, kéziratos vers is fölvétetett az összeállításokba. (A Repedés csudája, Kér eszír efeszités, A csecsemő beszéde, Is- tenhozzád — egyik-másik azóta nyilván megjelent, van amelyik kötetben is.)

A verset író költő — regényei és drámái ugyancsak egy szuszra mondott hatalmas költemények — teljes fegyverzetben áll előttünk a kazetták „pódiumán” is. Élvezi a nyelvet, játszik. Hangulatfestésként szívesen használja a tolvajnyelv szavait (Hekus Gönci), gyakran épít a kü154