Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Mák Ferenc: A vallomás történelmi rangja (Szeli István: Így hozta a történelem)
magánhitekről és nemzeti elhivatottságról szól — s teszi ezt mindig a tiszta erkölcsi példamutatás szándékával. Az ő esetében az erkölcsiség annál is inkább parancsolat, mert tanári, közéleti tevékenysége történeti méreteket ölt. Századunk közép-európai történelmének azon alakjai közt tartjuk őt számon, akiről — a humanista tanítások nyomán — elmondhatjuk: iskolaalapító volt, a magasságok minden iskoláját állt szándékában elhozni mostoha lentiségünkbe. A magaféle iskolaalapítók nyomán szólhat saját elkötelezettségéről is: „Az ember ma sem képes még úgy megszervezni a maga életét, a maga társadalmát, hogy ne fenyegessék mindenfelől veszélyek, babonák, tévhitek, téves ideológiák. Lehet, hogy ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy csekély adottságaimat, meg szerény képességeimet a társadalom- és humán tudományok szolgálatába akartam állítani.” És e szándék nyomán megannyi tanulmány és könyv született, ugyanakkor ott munkált valahány intézményteremtő vállalkozás mélyén is. S hogy még mindig az iskolateremtő szándéknál maradjak, az interjúkészítő Vékás János idézi Szeli Istvánnak a magyar tanszékkel kapcsolatos megállapitásait. A Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom című kötetében olvasható: „Tanszékünk nem csupán egyike a felsőfokú magyar tanárképzés műhelyeinek, hanem feladatánál fogva sokkal több annál: a magyar nyelvi és irodalmi műveltség fenntartásának és ápolásának talán legfontosabb intézménye ezen a magyar kultúra szempontjából terméketlennek tartott tájon . . . Küldetése csak akkor mérhető fel a maga igazi arányaiban, ha meggondoljuk, hogy a jugoszláviai magyar humán értelmiség neveltetésének legfontosabb iskolája volt...” Az elhivatottság felemelő érzésén túl azonban marad a kérdés: vajon a szó igazi, klasszikus értelmében is eleget tett-e a magyar tanszék a magyar humán értelmiség nevelésének szándéka által támasztott követelményeknek, vajon megtett-e mindent annak érdekében, hogy — ha nem is reneszánszi értelemben, ami ma is példamutató lehetne, de a szó huszadik századi minőségében — szuverén és öntörvényű világszemlélettel rendelkező, közösség és értelmiség kölcsönös feltételezettsé- gét saját sorsára és létére vonatkoztatva is világosan fölismerő, morális indíttatású gondolkodói értelmiséget neveljen? Attól tartok, ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a tanszéken folyó oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene hogy kapjon a történeti gondolkodás, az irodalom és a művészetek történetiségének bátrabb és lényegretörőbb értelmezésére. Valami hasonlóról szól Szeli István is, amikor a vele készített beszélgetés során a magyar tanszéket érintő lényegi kérdések kapcsán elmondja: „... bármily tiszteletre méltó és elismerést érdemlő volt is a magyar irodalomszemlélet revíziója és az ebből eredő feladatok, a művek és alkotók új értékrendjének a kialakítása vagy a legfrissebb irodalomtudományi és kutatásmódszertani elveknek, esztétikai teóriáknak, költészettanoknak, stilisztikai elméleteknek a bevezetése és meghonosítása, az ember, akit mint a Vojtina versben »Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló«, s aki nap mint nap a legprózaibb valósággal küszködik, el kell hogy gondolkodjon, hogy vajon ez-e a dolgunk a világon. Ezek lennének-e hát most és itt a mi leggyötrőbb gondjaink?” A Történő történelem, a Nyelvhasználatunk etikája és az Erózió ellen című könyvek írója világosan látja, hogy a szándékok és a valós igények újfent milyen messze kerültek egymástól. S a tudós tanár, aki morális elhivatottsággal tekinti át a közelmúlt történelmét, vallomásaiban azt is elmondja, hite szerint a „történelmi valóság” határozott közösségtudatot, magatartásformát és életszemléletet követel meg az itt élő emberektől. És ez már a lélek ügye, a szellem gondja és feladata. Mint ahogyan a lélek ügye az is, hogy helyhez kötött feladataiban meglelje az emberiség egyetemes ügyeinek a szolgálatát. Az elmúlt évtizedek során senki sem vetette ily határozottan fel a regionalizmus gondolatát, s a vele kapcsolatos kérdéseket, mint Szeli István. Számára a régió, ahol él, társadalmi, gazdasági és kulturális realitást jelent, és az alkotó embernek elsőrendű feladata, hogy e vidéket alkalmassá tegye a szellemi élet javainak a megteremtésére. Mindez természetesen művészeti kérdések tisztázására is alkalmat ad. „Azt hiszem — mondja Szeli István —, hogy a regionalizmus és az egyetemesség nem abban az értelemben mond ellent egymásnak, ahogy azt a mindennapi szóhasználatban tapasztaljuk. Az a körülmény, hogy egy műalkotás, egy irodalmi mű tájhoz, régióhoz, 144
