Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Zelei Miklós: Külföldi magyarokról, nyelvről, irodalomról (Egy délelőtt Szegeden, Ilia Mihálynál)

bak a hasonló hazai nemzedéknél. És szépírók is voltak. Bretter tizenkét éve meghalt, tanítványai szétszéledtek. Hazai könyvkiadásunk most kezd foglalkozni a másfél évtizeddel ezelőtt megjelent műveikkel. A magyarországi befogadásban túlzott szerepet játszik, hogy abban a pillanatban a hazai irodalmi közízlés, a könyvkiadás, az irodalmi divat diktatúrája hol tart.

— A nyugati magyar irodalom mennyire vált szellemi életünk, kultúránk részévé?

Ez irodalomszociológiai vizsgálat tárgya kellene hogy legyen. Meg kellene vizsgálni, szinte odáig, hogy az olvasás gyakoriságát is megnézik. De benne van a szellemi életünkben. Az oktatásban is, tanúsíthatom. Itt van például a Harmadkor című folyóirat Szegeden, az egyetemünkön. Irodalom szakos hallgatók szerkesztik, profi színvonalon. Ők határozták el, hogy könyvbankot létesítenek a nyugati magyar irodalomból. Leveleket írtak mindenfelé, és elég szép könyvtáruk jött össze. Húsz-harminc ember foglalkozik itt most ezzel. Tanárok lesznek, továbbadják, amit tudnak. És jussanak haza a szaktudományi művek, a társadalomtudományiak, sőt a politikaiak is.

— A szomszéd országok magyar kultúrái közül hová jutott el a nyugati magyar irodalom?

— Jugoszláviában sokkal hamarabb olvasták a nyugatiakat, mint nálunk. Mikor egyetemi kiküldetésben voltam, nagyon régen, láttam, hogy az újvidéki egyetem könyvtárában, a magyar tanszéken, a vajdasági magyar szerkesztőségek polcain ott vannak a nyugati, tengerentúli magyar folyóiratok. Leültem és végigolvastam például az Új Látóhatárt, az Irodalmi Újság évfolyamait. A szép, aranyozott Határ Győző-könyveket Bori Imre könyvtárában láttam. A jugoszláviai magyar irodalom, a Híd és az Új Symposion is csatorna volt mifelénk. A jugoszláviai politikai légkör nem zárta el a vajdasági magyarokat a nyugati magyaroktól. Az emigráns magyar irodalom nem volt jugoszlávellenes, nem volt oppozíci- óban az ottani politikával; nem foglalkozott vele. Határ Győző meg is látogatta őket. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek is nagyon jók voltak a kapcsolatai a vajdaságiakkal. Szépfalusi István Bécsből járt oda istenszolgálatra. Az utóbbi időben hallottam, hogy a kárpátaljaiak is kezdenek a nyugati magyar írókkal levelezni. Könyveket kapnak, küldenek. Romániából a hetvenes években sok magyar író járt Nyugaton, Amerikában. Egész truppok mentek Domokos Géza vezetésével. Farkas Árpád, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Vári Attila. Különben ma már sok rossz könyv jelenik meg Erdélyről. A divat a legnagyobb veszedelem a szellemi életben. Az értékek devalválását hozza és a fontos dolgokról eltereli a figyelmet. Van nálunk kultusza a csehszlovákiai magyar irodalomnak? A kárpátaljainak? A jugoszláviainak? Nincs. Hiszen az erdélyinek sincs. Viszont sok rossz írás megjelenik. Amikor ilyen rettenetes a helyzet, nehéz azt mondani egy szerkesztőnek, ha Erdélyből zsebben átcsempészett kéziratot kap, nem közlöm, mert rossz. Mindegyik folyóiratnak nem is kellene a kinti irodalmunkkal foglalkozni. Elég lenne az Alföld, a Tiszatáj, a Forrás. Amelyek korábban is csinálták. Nem kellett volna velük versenybe szállni, mert ennek már most is hígulás a következménye. A hazai irodalom is hígul. Ha egy versben benne van, hogy szegény Erdély, azonnal leközlik. Pedig az ottani magyarok szörnyű helyzetének emlegetése nem föltétlenül esztétikai garancia. Valószínű, hogy a szerkesztők minden egyes közlést meg tudnának indokolni. Ezt kegyeleti okból adtuk le, ezt azért, mert a szerző rég nem publikált, ezt azért, mert dokumentumértékű. Csakhogy összességében ebből felhígulás és hitelrontás lesz. A divathullám is, persze, csak egy bizonyos réteghez jut el. Az egyik szegedi iskolában 1988-ban szavalóversenyt rendeztek és a magyartanárok meglepetéssel fogadták, hogy Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Király László a világon van. Az iskolának kulcsszerepe lehetne az egyetemes magyar kultúra tanításában.

— Az egyetemes magyar kultúra kifejezés nem azóta honosodott meg, mióta a kultúránk nem egyetemes? Egy francia író például ki nem ejtené a száján, hogy egy etemes francia kultúra. Csak annyit mond, hogy francia kultúra, s abba ugye, beletartozik minden.

— Mégis lehet egy olyan magyar kultúráról beszélni, amit határokon túl és innen összefog a nyelvünk.

— Letöredező kultúránkat összefogja romló nyelvünk?

122