Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Zelei Miklós: Külföldi magyarokról, nyelvről, irodalomról (Egy délelőtt Szegeden, Ilia Mihálynál)

külföldi magyar irodalomról nem hallottam. Amit tudtam, azt egyéni szorgalomból tudtam.

— Szünetben, a folyosón se beszélt erről egy-egy tanár?

— Nem, soha. Pedig a szegedi nem akármilyen egyetem volt. Kolozsvár örököseiként mi még hallgattunk olyan professzorokat, akik Kolozsvárott is tanítottak. Mészöly Gedeon, Nyíri Antal. Nyelvészek. Nyíri Antal ma is él, szoktam vele találkozni. Jó tanárunk volt. Óriási traumával élte meg 1948-at, amikor a nem román egyetemi tanároknak el kellett Kolozsvárról jönniük. László Gyula és mások is, akkor jöttek át Magyarországra. Bepakolták őket egy vagonba és itt folytatták a professzorkodást. De minderről akkor nem esett szó. Mikes Kelemen volt az egyetlen olyan külföldi magyar író, akiről beszéltek. Amikor én kezdtem tanítani...

. .. még nem beszéltünk a zárlatokról.

— Amíg Jugoszláviával jó volt a viszony, amíg nem támadt fel Tito-ellenesség, addig, ha nem is sűrűn, de föltünedeztek vajdasági írók a szegedi lapokban. Elsősorban azok, akik a visszacsatolás idején Szegedet az első nagy magyar városnak tekintették. Utaztak is, tudom a sajtóból. A viszony megromlott, a sztálinizmusnak ez a mindenki számára tragikus tette, a jugoszláviai magyar irodalmat elzárta a magyarországi olvasó elől. Könyvek nem jöttek be. A sajtó igen. Egyetemista koromban, az ötvenes évek közepén is, mindig olvashattam a Magyar Szót a Somogyi Könyvtárban. Nem a szabadpolcon találtam meg, de akadtak könyvtárosok, akik szóltak, hogy na, jó olvassad ezt is. A csehszlovákiai magyar irodalom dolgát az nehezítette meg, hogy ott a magyarság jóval később kapott alkotmányos jogokat. A lakosságcsere, a kitelepítések, az országon belüli internálások, az elhallgattatás, az értelmiség megtizedelése nagyon meggyengítette a csehszlovákiai magyar írótársadalmat. Nem is beszélve Kárpátaljáról! Csak a hatvanas évek közepén derült ki, hogy itt is van valami, Kárpátalján is van magyar irodalom. Az a „szemérmesség”, ami a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatainkat nemzetiségi kérdésben jellemezte, méginkább érvényesült a Szovjetunióval szemben. Mert hiszen a Szovjetunióról különösen azt kellett mondani, hogy igen, ott aztán valóban megoldódott minden! És elképzelhetetlen lett volna arról szólni, hogy ott a történelmi Magyarországhoz tartozó részek vannak. Hogy az anyaországnak kulturális kötelességei volnának a kárpátaljai magyarsággal szemben. Hogy esetleg itt képezzék ki a kárpátaljai értelmiséget... 1970-ben Benedek András és Kovács Vilmos a Tiszatájban megírta a kárpátaljai magyar irodalom történetét. Tóth Dezső akkor magához rendelt a pártközpontba, s a legkeményebb letolásban részesült a szerkesztőség, mondván, hogy ez beavatkozás a belügyekbe. Ki kellett volna kérni a politikai szervek véleményét. Pedig abban az írásban nincsen semmi. A tények olvashatóak benne. Aztán kikisért a folyosóra, megfogta a vállamat, megveregette és azt mondta: nem kell mellre szívni, dolgozzatok tovább. Ilyenkor a megfelelő vonalon a megyei pártbizottságra is leérkezett az információ. És vagy igazoló jelentést kellett írni, vagy szóban kaptuk meg a diót.

— A romániai magyar irodalom mikor tűnt el 45 utáni szellemi életünkből?

A Groza-korszaknak voltak olyan játékai, hogy Magyarország felé szebb arcot mutasson: a magyarság iránti szeretet, bőkezűség látszódjon. De komoly irodalmi kapcsolatok 1945 után sem nyilvánultak meg. Ha átnézem a folyóiratokat, azt kell mondanom, hogy nem is volt igazán milyen irodalmat korpoltálnunk. A romániai magyar irodalomban hamarabb és keményebben lép fel a sematizmus. És ettől Gaál Gábor működését nem lehet elválasztani. Benedek Marcellel szemben az Arany-kérdést firtatja, s a magyar irodalom hagyományait kezdi kiiktatni. Nagy István ugyanezt teszi a két világháború közti erdélyi magyar irodalom polgári hagyományaival.

— Gaál Gábortól egészen hajmeresztő dolgokat olvasni. Egy Faust-előszóban ezt írja 1950-ben: „Goethe a Faustban kora legégetőbb kérdéseire válaszol. Eszménye a munkán épülő társadalom. Faust végül azok felé a nagy emberi célok felé törekedett, amelyek csak a Szovjetunióban valósulhattak meg, s amelyeket a mi szocialista építésünk megvalósít.”

115