Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)

A nyolcvanban megrendezett nemzetközi FIPRESCI-konferencián az egyik vezető magyar filmkritikus úgy nyilatkozott, hogy a nyolcvanas évek várható fejleményei, gazdasági nehézségei, politikai változásai nem fognak kedvezni a dokumentumfilmnek, ezért nem számíthatunk arra, hogy tovább fog fejlődni. Sőt, valószínűnek tartotta, hogy fejlődése meg fog rekedni, és el fog tűnni a nyolcvanas évek végére. Nem bizonyult jó jósnak az illető. S bár a pszeudo-dokumentumfilm valóban visszaszorult, meglepetéssel láthattuk, hogy valóságos reneszánsza támad a hagyományos dokumentumfilmnek, illetve a direkt valóságfeltárásnak, ami a kamerával való történetírásban öltött formát. Úttörő szerepe nem is vonható kétségbe A kiemelkedő művek sora — Sára Sándor: Pergőtűz című műve vagy a csángó magyarok történelmét, hányattatásait nyomon követő: Sír az út előttem című több részes remeklése csakúgy mint a Bábolna, vagy a Gulyás fivérek Törvénysértés nélkül című alkotása olyan sajátosan árnyalt és csak filmen elképzelhető történetírást produkált, ami egészen egyedülálló a maga nemében. Talán szerénytelenség nélkül sorolhatom e vonulat legelső darabjai közé az 1979-ben készült Nyugodjak békében című munkámat is.

E rendkívüli érzékenységű, nyomtatott betűvel nem helyettesíthető történelemírás azzal a fantasztikus sajátossággal bír, hogy nem kérdőjelezhető meg az igazságtartalma. Nagyon furcsa és tanulságos volt például a Nyugodjak békében esetében, hogy Racskó néni a tényeket illetően számos esetben téved, összekeveri a dátumokat és Teleki Pált Kánya Kálmánnal, ami ugye, egy hivatásos történésztől főbenjáró bűn lenne. Racskó néni esete viszont rávilágított arra, hogy annak a szempontjából, aki a társadalom alján élte át, vagyis elszenvedte a történelmet, tényleg mindegy, hogy Kánya vagy Teleki volt éppen a miniszterelnök. Ugyancsak erényét jelenti ennek a nagy vonulatnak, hogy — egy sajátos szemszöget kínálva — következetesen azokkal mondatja el a történelmet, akik nem alakítói, hanem elszenvedői voltak. Közéjük tartoznak a bábolnai parasztok, a Don-kanyarban harcoló közkatonák, a történelem országútjain kóválygó székelyek, a felvidékről áttelepített parasztok, a svábok, és Dunapataj középparasztjai is. És itt már megint nem az a kérdés, hogy kinek volt igaza, és mit mondott Nagy Imre Hegedűs Andrásnak, mert ezek szerintem nem tartoznak a fontos dolgok közé. Az már sokkal inkább, hogy tízmillió magyar élete ennek következtében hogyan alakult. Feltáratlan fehér foltok persze még jócskán akadnak. De hosszú távon végül is vissza kell térnünk a mai valóság jelenségeinek feltárásához. Nagy volt az adósságunk és van is még mit letudni belőle, én mégis úgyhiszem, a dokumentum igazán éltető és megújító erejét egyedül az jelentheti, ha a mindennapjainkra fordítja figyelmünket.

így utólag saját témáim is homogénnek tűnnek: középpontjukban tanyasi parasztok, falusi szegénység, ingázó segédmunkások, alkoholisták, cigányok állnak, városi „szereplő” nincs is közöttük. (1962-ben készült diplomafilmem is Tiszaszederkényt és Leninvárost építő, falujukból elüldözött vagy elmenekült szegényparasztokról szólt.) Én úgy hiszem, hogy nekünk magyar értelmiségieknek — ezen belül filmeseknek és dokumentumfilmeseknek — kötelességünk vállalni azoknak a rétegeknek az érdekképviseletét, melyeknek tagjai nem képesek megfogalmazni és kifejezni ezeket. Képviselők, szervezetek nélkül pedig a társadalmi érdekegyeztetés és -ütköztetés küzdőterén nem képesek megjelenni. Az már más kérdés, hogy a film — nyilvánosságot teremtve ezeknek az életeknek, sorsoknak — csak kis részleteit tudja felvállalni ennek a feladatkörnek. Addig azonban, míg a legális lehetőségek váratnak magukra, az érdekelt írókkal, szociológusokkal együtt megtisztelő feladatnak, de kötelességemnek is tekinthetem ezt.

Munkáim nagyobb része azonban nem egyszerűen csak csoportokról, rétegekről szóló tudósítás. Többségük túllép a tematikai meghatározottságokon, mert az emberi szabadságvágyról, az autonómiára való törekvésről, a boldogságért folytatott küzdelemről, az emberi méltóság kivívásáról is szólnak. Azokról a jelenségekről sem hallgatnak, melyek meggátolják ezek kibontakozását, érvényesülését. Ebből a szempontból tulajdonképpen nincs is különbség a Fekete vonat, A Dunánál, vagy a Kovbojok szemlélete között.

57