Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)

előkészítése. Mi eredetileg arra gondoltunk a Taba Jánossal való megismerkedés idején (1982—83-ban), hogy közelgő házavatójára „szervezzük rá” az indítást, ugyanis ezen mindenki jelen kívánt lenni, aki fontos volt az életében — és természetesen a filmben. Eleinte úgy képzeltem, ezzel az indítással ebből az anyagból egy szituációs dokumentumfilmet lehet majd csinálni, ami megoldotta volna a dramatikus szervezés gondját is. A házavató azonban egyre késett, ráadásul kiderült, hogy a tulajdonos nem is kívánja meghívni valamennyi (számunkra mindenképpen) fontos személyiséget. Közben meghalt az egyik szereplő: Rejtő néni is. (Hosszas előkészületeink eredménye a jelenleg látható néhány perces „koma-parti” Taba főszereplésével.) Ennyi akadály után nem maradt más választásunk, mint szembenézni az új helyzettel, ebben pedig a forradalmian újnak éppen nem nevezhető, például Sára által is gyakran alkalmazott párhuzamos riportmontázs látszott a legcélszerűbb módszernek. Úgy szerettük volna valahogyan segítségével az anyagot megformálni, hogy a végeredmény ne egy tematikus, illusztratív alkotás, hanem egy többszálú, életképes, érzékeny történet legyen. Olyan, amelyben nem az a fontos, hogy mi történt Dunapatajon 1945 és 1985 között, hanem a falutörténettel szemben az emberi történet a domináns, és csak ennek háttereként rajzolódjék ki, mi is történt ebben az időszakban ebben a faluban.

Abban halálosan biztos voltam már a Cséplő Gyuri óta, hogy ha egy emberi történetre igazán oda tudunk figyelni egy filmben, akkor a háttérben kirajzolódik az is, amit társadalmi problémának, társadalmi jelenségnek neveznek. Talán nem annyira plasztikusan, de sokkal meggyőzőbben. Úgy tapasztaltam, amikor e hét ember személyes története valóban érdekelni kezdett bennünket, egy rövid idő elteltével megjelent a falu, sőt hamarosan az ország története is. Mindezzel együtt a produkciót nem tekintem történelmi filmnek, hisz nem az volt fontos a számunkra, hogy mi történt Dunapatajon 1956 októberében, hanem az, hogy mi történt ezekkel az emberekkel ebben az időszakban, emiatt aztán az is kiderült, hogy mi történt ezekben a napokban Dunapatajon és az országban.

Ennek ellenére engem is meglep a kiemelkedően jó szakmai és közönségvisszhang. Őszintén bevallom, egy kicsit még bánt is, amikor azt hallom, jobb, mint a korábbiak.

Aggaszt, holott örülnöm kellene. Mert azt hiszem, e siker elsősorban a mű direkt politizálásának köszönhető. Őszintén szólva, egészen bizonyos, hogy 2-3 évvel ezelőtt ebben a formában nem készülhetett volna el. Elsősorban azért, mert nem lett volna elfogadható, hogy mi egy olyan filmet csinálunk, amiben nem kívánjuk minősíteni az eseményeket, amiben mi elsősorban azt akarjuk mondani: végül is nem az a lényeg, hogy mi évek, évtizedek múlva hogyan minősítünk egy korszakot, hanem az a fontos számunkra, hogy az emberek — azt a korszakot és a többi korszakot; az elmúlt negyven esztendőt — hogyan élték meg. Hogyan gyúrt meg mindannyiunkat, mit vett el tőlünk és mit adott, hogyan váltunk a történelem fordulatainak mindannyian áldozataivá; hogyan váltak a győztesek is vesztesekké, olykor pedig — morális értelemben — a vesztesek is győztesekké.

Egészen bizonyos, hogy néhány éve nem nagyon lehetett volna arról beszélni, 1956 után hogyan zajlott a bosszúállás rendcsinálás címén. Pedig erről is beszélnünk kell, mert meghatározta és meghatározza jelenlegi életünket is például az az egyszerű tény, hogy ártatlan emberek kerültek börtönbe, kaptak magas börtönbüntetéseket. Azt hiszem, a siker jelentékeny része annak köszönhető, hogy A Dunánál pontosan eltalált egy többféle irányból is jelentkező igényt, közhangulatot, aminek lényege, hogy megismerjük történelmünket. De nem csupán a negyvenes, ötvenes, hanem a hatvanas, hetvenes éveket is.

E „politizálásban” úgy érzem, a közönség számára van egy adag bizsergető pikantéria is, ami abból is táplálkozhat, hogy például ez a film mond ki először bizonyos dolgokat. Mindennek föltétlenül része lehet a közvetlen és gyors hatásban, hisz a fogadtatás dicsé- rőbb és lelkesebb volt, mint valaha. Azt hiszem, valódi erénye viszont a filmnek, hogy a benne felvonultatott hét ember hét különböző életutat, magatartást, attitűdöt, világnézetet reprezentál, és ezzel ha nem is egy össztársadalmi, de mindenképpen egy szélesebb társadalmi mintát kínál. E „markolásból” még a pesti mozinéző is ki tudja választani azt

54