Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Németh István: Kisszállás Skansenbe

hideget, de ott fönt, azok közt a kihűlt falak között. . ., nem is várom, hogy befejezze, nem érdekel most már a harangozó, nekilódulok, hátha utolérem még a gyászmenetet, a papot, ezt az antipapot, sohase voltam valami harcias természet, de ezzel a pappal szeretnék leszámolni, de szembe jön velem a falu egykori csősze, „megírtam” már őt is, mint annyi mindenkit a faluból, megállít, s húz be a kocsmába, mert épp ott ütköztünk össze, a kocsma előtt, hova szalad, kérdi, rohanok, mondom, leszámolok ezzel a pappal, nincs pap, nem jött ki, mert beteg, pap nélkül temetik az öreglányt így mondja, öreglány —, még azt a másikat se találták otthon, aki a hozzánk kijáró papot szokta helyettesíteni, ha ez megbetegszik, így pap nélkül temetik, hiába is szaladna, nem bír vele leszámolni, gyűjjön be inkább egy italra, majd mesélek magának a megboldogultról, megérte a pénzét menyecske korában! De hát én hallottam a papnak a hangját, mikor, kérdi a volt csősz, az előbb, az nem létezik, mondja a csősz, maga képzelődik, no, gyűjjön be, kellemesebb itt, mint a temetőben, csakugyan, állapítom meg magamban, amikor benyitunk, a kocsma tele sipkás fejekkel, idős emberekkel, nézik a tévét, nem is vettem rögtön észre mit, a csősz biztatott, amikor leültünk egy asztalhoz, hogy vessek már oda is egy pillantást, csak akkor látom, hogy pornó, kemény pornó, hát éppen a jelenlevőknek való, gondolom magamban, ezeknek a vén embereknek, a falu maradékának, de úgy látom, élvezi a közönség a pornót, kommentárokat is fűz hozzá, ilyesféléket „no, aztán az is szereti a fingon füstöltet!” vagy: „nem fagylalt az lelkem!”, vagy: „abálja ám, mintha haragudna rá!” A csősznek külföldön dolgozik a fia, onnan valahonnan kerülnek ide ezek a pornókazetták is, minden harmadik munkaképes ember külföldön dolgozik, vagy városba költözött, kint bealkonyodott, az emberek szállingóznak vissza a temetőből, a kocsmaablak bepárásodik, valaki elkiáltja magát: „Tedd föl, Mancikám, azt a huszárosat!” A pincérnő a készülékhez libeg, érett, negyvenkörüli asszony s miközben kazettát cserél, az egész kocsmának szánva mondja: „Mikor tanulja meg már Bálint bácsi, hogy ez nem lemezjátszó; itt nem föltenni kell, hanem bedugni!” Feltehetően nem először hangzik el, de most is jót derülnek rajta. „No, mondja nekem, kiszolgálva bennünket, amikor a gyászmenet itt elvonult, arra az időre kikapcsoltam. Különben engedve van.”

Engedve van, motyogom magamban a harmadik sör után ki az udvarba, a fütyüldébe tartva. Fölnézek az égre. Már teljesen beesteledett, de nincs sötét, süt a Hold. A holdvilágnál az udvar minden zegét-zugát látni. Még azt is, hogy a kitéglázott udvar föl van seperve s minden a helyére van rakva benne: a farakás, a téglarakás, a nyitott fészer, kocsiszín alatt a régi parasztszerszámok. Az egész udvarban egy falumúzeum, egy skanzen csendje, dermedtsége. Ilyen annak az öregasszonynak az udvara is, akit ma temettek el. Mintha újra hallanám az antipap éneklő hangját: „Ki innen eltávoztál, soha többé ide vissza nem térsz!” Még ilyen tiszta, holdsütötte éjszakákon sem?” — kérdem suttogva, minden porcikámban remegve. „Ki innen kilépsz, hagyj fel minden reménnyel.” „Ezt Dante nem egészen így mondta!” — sziszegem a pofájába, mert ott áll előttem.

— Maga kivel aggyozik? — ráz vállon a csősz.

— A pappal — motyogom.

— Haggya a fenébe azt a papot, mondtam, hogy nem gyütt el, nincs itt pap, nincs itt már semmi, csak az emlékek maradtak, meg mi vének, mi se sokáig. No, gyűjjön, gyerünk vissza, majd mesélek valamit. Elmesélem, hogy igazoltattam a menyecskéket a határban, amikor csősz voltam. Itt van, azt mondja az egyik, itt

51