Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)

szüksége a dokumentumfilmre, ennek következtében segítségével azonnali hatást érhetünk el, vagyis meg tudjuk változtatni „direktben” a valóságot.

Magunk is egyre kíváncsibbak lettünk, meddig terjeszthetők lehetőségeink. Első lépésként — érdekes módon — a hosszak növekedtek. A Balázs Béla Stúdió nagy dokumentum- filmes indulásának idején, 1968—71-ig az a legszembetűnőbb változás, hogy a korábban 10-15 perces munkák 40-50 percesekké lettek. (Nászút /1969.), Fekete vonat (1970.). A hossznövekedés valószínűleg az analitikusabb szemléletből származott. Ez az első hullám engem is a vállára vett. Eredményeként készült Tiszakécskén és Nagyréten a Tiszazug, Jánoshalmán pedig az Ellenérvek című munkám. Ez utóbbi azért is emlékezetes, mert először kaptam készen a témát. Olyan formában, hogy épült Jánoshalmán egy gyönyörű tanyasi kollégium, ám talán hiába, mert — mint a tisztviselők felháborodva állították — „azok az elmaradott parasztok nem akarják engedni a gyerekeiket, holott. . . ” Lementünk, körülnéztünk, megismerkedtünk a szülőkkel és számomra az derült ki, hogy bizony, alighanem nekik van igazuk. De legalábbis, megfontolandók a szempontjaik. Ilyen előzmények után megpróbáltunk úgy filmet csinálni, hogy ne mondjunk közben ítéletet az „elmaradott” parasztok felett, akik „nem értik az idők szavát”. Igyekeztünk megérteni azokat az embereket, akik a tanyán gazdálkodva nem szívesen válnak meg a segítséget is jelentő gyermeküktől — különösen nem parancsszóra. — Ez a munkám az első, melyből talán már kiderül, hogy nem szeretem az olyan filmeket, melyek előírják, hogyan gondolkozzanak az emberek bizonyos dolgokról. A későbbiekben is megérteni igyekeztem inkább az emberi cselekedeteket, magatartásformákat, nem pedig ítéletet mondani felettük.

A reformok előkészítésével, bevezetésével, életre kelt első dokumentumhullám azonban e reform megfékezésével egyidőben megrekedt. Emlékszem például arra, hogy körülbelül egy évvel a Fekete vonat elkészülése után (1971-ben) a frissiben hivatalba lépett, új filmfőigazgató behívatott és azt mondta: — Schifferkém, maga egy politikus alkat megértheti, hogy ilyen filmek nem kellenek nekünk, foglalkozzék inkább képzőművészettel. . . ” A következő évek válságos periódusnak bizonyultak számomra, nem is nagyon jutottam filmhez. Végül is egy képzőművészeti portrém elkészült, ezenkívül pedig asszisztensked- tem egy amerikai produkcióban. Ebben a helyzetben találkoztam — sorsdöntő találkozásként — a cigánytémával. Tulajdonképpen véletlenül bukkantam rá, ugyanis tisztességesen meg akartam tanulni végre az interjúkészítés technikáját, ezért aztán „beszálltam” Kemény István szociológus cigánykérdésekre specializálódott csapatába — sofőrként. A téma ismerkedés közben egyre vonzóbbá vált, de bármilyen, ezzel kapcsolatos filmes elképzelés kilátástalannak látszott. „Emlékszem: csalva, lopva,” kísérleti keretre kezdtük el forgami az első anyagot. Mire elkészültünk, kiderült, hogy szükség is van a filmre, aktuális is a probléma, s hogy végül is azokat dicsérték meg e produkciókért a legjobban, akik a leginkább tiltották, hogy megcsináljuk.

A dokumentumfilm társadalmi szerepéről beszélnek azok a tények is, melyek az első két — Faluszéli házak, Mit csinálnak a cigánygyerekek? című — cigányfilmemben körvonalazódtak először pontosan számomra. Azt bizonyították ugyanis, hogy ma már ez a fajta, hagyományos-didaktikus szerkezetű, észérvekre épített riportfilm nem tudja elérni a kívánt hatást. Ebben az esetben már csak azért sem, mert előítéletek ellen nem célszerű észérvekkel agitálni. Az előítélet természeténél fogva irracionális, tehát a racionális érvelés csak hatástalan lehet. Az információk szállítása szempontjából bizonyosan hasznosak voltak, ám egyébként nem jelentettek áttörést. Hozzájárultak viszont ahhoz, hogy ráébredjek, mindenképpen más módszert kell kidolgozni, más megközelítésben kell dokumentumfilmet csinálni. Ez a probléma valószínűleg szoros kapcsolatban állt a hetvenes évek közepének dokumentumfilmmel szembeni elvárásaival is. Pontosabban azzal a jelenséggel, hogy a társadalom nem tartott igényt a direkt módon politizáló művekre, nem igényelte a tudósítást az általa nem igazán ismert csoportok, rétegek életéről, és egyáltalán nem kívánta, hogy „testközelben” lássa a valóságot. Ezen problémák közepette persze nehezebb volt tájékozódni, legfeljebb azt éreztük, mi az, ami már nem életképes, és — ha szerencsésen igazítottak el ösztöneink — milyen irányba kellene indulni.

51