Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk

[. . .] De ha létünket igazolva — minden lét amúgyis felségjoggal igazolja magát, mert a teremtés kitilthatatlan paránya — mondom: ha létünket igazolva, kéretlenül, szerepet szánunk magunknak nemcsak külföldi magyar olvasók, hanem hazai írótársaink előtt is, amiért egyaránt járhat, személyektől függően fanyar hála vagy tehetetlen gyűlölet, valamivel mindenképp szembe kell nézni. Negyedszázad alatt kijegecesedett két magyarság, s ha nyelvünk nagyjából egy, reakcióink gyakran elütnek. Még a reflexek is. Szalámirudakon lovagolva akárhány országot repüljön be is honfitársunk, aki ráadásul hallgatagon más magyar világról ábrándozik magában, süljön ropogósra akárhányszor a Lukács fürdő napozóján a sűrűn hazalátogató, amerikás testvéröccs vagy sógor, két magyarsággal van dolgunk. Ami nem tragédia, csupán tény.

Nemrég kaptam két levelet hazulról. Noha elüt a hangjuk, ezúttal is mindkettőből rámmeredt a negyedszázados szakadék. Az elsőből kiderült, hogy egyetlen megelégedett, boldog magyarral találkozott nyugaton, s az bizony ő maga volt. Vajon könnyen ment tükre előtt a rábeszélés? S egyszer se rezzentek meg ujjai az írógép billentyűin, amikor leírta? Mert a levélből az is kiderül, hogy olvasásra kért kéziratom sértetlenül, de nem bontatlanul két és fél hónap múltán megérkezett, s ezt az örömhírt bölcs humorral fűszerezi. Ha a szolgaságot vagy — nem bánom: — kiszolgáltatottságot humorral lehet viselni, akkor talán csakugyan boldog ember, de én, erdélyi s fél-székely vagyok, az efféle önvédelmi humorra nem harapok. Ravaszabbul álcázva, másfajta manipulációs eszközök acélos csápjaiban mi is kiszolgáltatva élünk nyugaton, de legalább kedvünkre tiltakozhattunk a névtelen, láthatatlan és személytelen elnyomók ellen, s tetszés szerint lehetünk akármilyen boldogtalanok, kimondhatjuk, megírhatjuk, hogy célját és fejét vesztve, kiontott gyermekvérben, megcsonkított gyermekek testén keresztül vergődik tovább az emberi nem, esetleg jobb kor, esetleg fajpusztulás felé. Micsoda tébolyult játék a tűzzel! Ebben a fejvesztett sodródásban az ijesztő népesedési robbanáson kívül végzetes szerep jut a globális amerikai, orosz és kínai fegyverszállításoknak olyan népirtó s egyre szaporodó nacionalista gerillamozgalmak számára, amelyek épp e fegyverszállító szuperhatalmak összeroppan- tó árnyékából szeretnének kiszabadulni és szabadulás helyett az elvakított eszközeik. A bombavető rendszerint egy kis nép, a kiképző tiszt rendszerint egy nagy ország fia. Ezért nem talált a levélíró boldog és megelégedett magyart nyugaton. Nyitva a szemünk, s a nyitott szemhez nyitva a vésztjósló szánk, ő meg csak húzássá, hogy Maros vize folyik csendesen.

A másik, rokonszenves levél tüzetesen ecseteli az elmúlt szép magyar nyárt, békebelit, megtudom, hogy sok a munkája, érdekes, feldobja lelkileg. Azt hiszem, ma már százezreknek biztosít csendes kielégülést szakmunkájuk Magyarországon, kék rajzpapírlap fölött vagy a górcsőben kémlelve. De ugyanakkor a levél kesernyés, fatalista mondattal siklik át azon, hogy több írásom, amit kért és hónapokig várt — hát mit tegyünk, no! — soha nem érkezett meg. Hogyan érkezett volna, mikor egy negyedév múlva én kaptam vissza, borítékján a fenyítő hivatalos pecséttel, mely szerint a tokiói egyezmény ilyen meg ilyen szakasza alapján nem kézbesíthető. Az a szakasz a felforgató irodalomra vonatkozik. Négy írást küldtem a borítékban, egy esszét Turnerről, a festőóriásról, egyet Kenneth Clark, a pápai tekintélyű művészettörténész remek önéletrajzáról, egyet a századok óta Firenzében és Toszkánában élő, önkéntes angol száműzöttekről, a negyedik melléklet Kemenes Géfin tanulmánya volt prózaverseimről. Csupa nagytölté21