Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Bánszky Pál: Benedek Péter száz esztendeje
Bánszky Pál Benedek Péter száz esztendeje A JL kivételes tehetségű autodidakta festőművész Benedek Péter századik születésnapjára emlékezünk. 1889. június 29-én született Úszódon és kilencvenhat éves korában szülőföldje fogadta örök nyugalomra. Eredeti tehetség volt. Amit ő közel hét évtizeden keresztül — 1915. évi felfedezésétől kezdve — alkotott, ezt nem tanítják sehol, éppen ezért utánozhatatlan. Első és meghatározó élményeinek színhelye szülőfaluja volt. Színbe, formába öntött alakjai nemcsak induláskor, hanem a később festett életképeiben is uszódi emberek. Tágranyílt szemekkel és kutató tekintettel figyelte a falubeliek életét, az emberek járását, minden apró mozdulatát, jellegzetes viseletét, a falu életét, az őt körülvevő világot. „A népéletet, a falusi szokásokat, viseletét szeretem festeni meghatóan. Már a tájképfestés nem csiklandja annyira az érzelmeimet, mint a népéletből vett jelenetek festése. Nagyon érdekel a csoportos kép, az, ahol a nép fájdalmát és örömét tudom a legjobban éreztetni, azt szeretem legjobban festeni.” — írta a húszas évek elején. A parasztember szemével belülről ábrázolta a falu életét. Festette a munkát, a mezőn szorgoskodó, illetve megfáradtán hazatérő embereket, a paraszti ház környezetét és belső rendjét, a lakodalmat, disznótort, a templomba menő embereket, tehát a munkának és az ünnepnapoknak csaknem minden mozzanatát. Móricz Zsigmond, miután modellt ült Benedek Péternek, az alkotót így jellemezte: „Néztem, míg dolgozott. Mint egy szőlőmunkás, aki metszőkéssel megy végig a szálakon s minden ágbogot megnéz, mindent letisztogat, ami fölösleg.” Művészpályáján az 1923-ban Budapesten rendezett első jelentős kiállítása indította el. Ekkor kezdődött a sikerek sorozata és sajátos alkotói-emberi kálváriája. A magyar szellemi élet legjobbjai már az ún. „őstehetségek” indulásakor felismerték a hivatalos politika számítását. A népi írók: Veres Péter, Tamási Áron, Féja Géza és még több jeles írónk jellemezte e zsákutcát. A népi tehetség „ott lézeng az elhagyott világ és a meg nem hódított között és hazátlan lesz, nyugtalan, sérelmeiben boldogtalan” — írta 1934-ben Németh László. Benedek Péternek is ez a se fent, se lent, se kint, se bent mostohagyermek sors jutott osztályrészül. Szíve szerint mindig rajzolt és festett volna, de volt idő — főként a negyvenes és ötvenes években —, hogy teljesen elfelejtették. Nélkülözött, napszámosnak állt, tehénpásztorságot vállalt, míg végre festőként a hatvanas években újra felfedezték. Tagja lett a Képzőművészeti Alapnak, a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetségnek. Kitüntették a Népművészet Mestere címmel és 90. születésnapja alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával. Újabb kiállításai nyíltak meg. Művészetén a mindent egybefoglaló érzéke, jellemző ereje és mesélő kedve uralkodik, mint ahogyan a népművészetén is. Benedek Péter ösztönös művészi világa a népművészet egyszerűségével és tisztaságával rokonítható. De ugyanakkor századunkban ő az első, aki áttöri a népművészet közösségi jellegét és személyes, individuális stílust valósít meg. Szemléletének hamvassága még emlékeztet a bölcsőre, a népművészet világára, de már többet törődik a részletekkel, a mese és mítosz nélküli racionális világgal. Festészete egyszerű és monumentális, mint a természet. Úgy részletezi a valóságot, hogy tömörítve egybefoglalja azt. Színei nem dekoratívek, nem izzó tiszta színek, hanem lágy 86
