Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő esszésorozat, III.)
és pusztítja, milyen a história szömykezeivel ásott vesztőhelymélységből emelkedett ki a történelemben annyiszor, s próbál éppen most megint kiemelkedni (a zsidó származású magyarok részvételével is). Még két dolgot szeretnék elmondani, annak érdekében amit Tornai kíván, hogy: „közös gyász és megrendülés jegyében egyesüljön végre a magyarság e két sokat szenvedett része”. Ezerkilencszáznegyvenöt nyarának egy hétvégi délutánján belépett a zuglói Madisz (Amerikai út 40.) táncdélutánjára az a nálam három-négy évvel idősebb fiatalember, aki nem sok esztendővel előbb az akkor a kiközösítettnek járó mindennapos felkiáltással leköpött az utcán. Az arcbőrön, az inggalléron, a kisfiúkabáton végigfolyó nedves-nyúlós megaláztatást jobban megőrzi az emlékezet, mint akár az ütés, akár a golyó nyomát. Nos, ez a táncmulatságra érkező fiú gőgösen és mosolyogva vonogatta a vállát, semmire sem akart emlékezni s én tizenötévesen, az önfegyelem könnyeivel a szememben azt mondtam ott az egyik vezetőnek, az egyébként zsidó származású, volt illegális ifjúkommunistának, ne haragudj, ha ma itt ő szórakozik, akkor én nem maradok. Rosszul látod a kérdést, magyarázta az ifivezér (a negyvenes évek végétől súlyos vezetőszerepet nyert Rákosiék hierarchiájában), a kommunista pártnak, mondta, most az a célja, hogy még az ilyeneknél nagyobb ügyeket is felejtsük el, minél több fiatal jöjjön ide, minél többen lépjenek be a pártba, választás lesz. És a felejtés, ilyen részvétellel meg is történt. A deportálásból hazatérők első csoportjait még hivatalosan fogadták, de utána, igen gyorsan levették a napirendről a magyar zsidóság tragédiáját. Tudjuk, hogy taktikából Bibó István hatalmas tanulmányát, erkölcsi hitvallását is befagyasztotta a hatalmi manipuláció (Bibó más műveivel együtt), miközben a sztálini terror (kiemelten az orvosperekben) évtizedeken át antiszemita indulatokat is táplált. Megerősíteni kívánom azt, amit Tornai, az után, hogy leírja: „igenis felelősséget érzünk amiatt, hogy a Holocaust ügyében eddig sem szóban, sem tettben, sem gesztusban, nem kezdeményeztük a közös kiengesztelődést”, teljes joggal így folytat: „Igaz, se a Rákosi-, se a Kádár—Aczél-időkben erre nem adott módot, lehetőséget a totális diktatúra”. A másik, amit el kívánok mondani (és ezt csak én mondhatom el, hiszen egyedül az én élményem), egyszerű történet. 1967 márciusában Németh László már idősen, betegen gépkocsiba ült és Miskolcra autózott, egy (pályáján mindenesetre) fiatal író Tiszaeszlár című drámájának bemutatójára. Igazán nem volt számára kötelező ez a fárasztó, a rossz szálloda éjszakára kétes kényelmet nyújtó vendéglátásával, az oda-vissza utazással megterhelt látogatás. Valójában a színház sokak számára szétküldött invitálásán kívül személyes meghívót tőlem nem is kapott. Talán kétszer, ha találkoztunk korábban. Tehát gépkocsiba ült, eljött, végignézte a bemutatót, kezet szorított velem, végigülte a bankettet (ahol persze megyének, központi kiküldöttnek, írótársaknak, kritikusoknak ő volt a centrum), aztán a búcsúnál, mikor mégegyszer megköszöntem, hogy eljött (ugyanolyan szótlanul, ahogy végignézte az előadást, végigülte a bankettet, jelezve mindenki számára, hogy itt van, eljött, jegyezzék meg, és ne feledjék, gondolják végig, nos, ugyanilyen tekintettel, mint aki most már rám ruházza jelenlétének értelmezését), mégegyszer megszorította a kezemet. Azóta őrzöm a Tiszaeszláron hajdan meghurcoltak emlékére írt, ám a múlt századi meghurcolásnál többről, a huszadik századi „nagy vesztőhelyről” is szóló 36
