Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Géczi János: (a megolvadt óra) (vers)
Géczi János [a megolvadt óra] a horizont olajzöld peremén csúszik meg tekintete, gyúlékony tóba csobban bele. a vidék udvarában az emeletek megdagadnak és magasra nőnek a négyszázhúsz fokos gőzlapok között, és a tűzben visszatükröződnek. a füstökre döntve szomorú homlokát valaki magára lát ahogy felgyújtja a házat a tájat és hazát. az otthon izzó metafora, s mint az ösztön olyan egyszerű a tett. a szó sebrendjelű. a tekintet a láthatárig szalad visszafut a kiégett dombra: a rőt csonkok között lombnyi zöld maradt magára, bezárult a megolvadt óra. a pillantás a zöld foltba akad. van vagy nincs, pedig lehetne, nélküle nincs a tett. valaki tette. tétovázik, akarja, nem akarja, hogy betakarja hogy letakarja, kiégett színét visszahajtja-e oda a barna a vidék kopár mint a metafora. már az ami nincs, kiteljesedett önmaga, papírt leveleket pergető képzelet úgy volt hogy benne létezett, vagy lehet, valahol, valaha a szándék lombjába öltözve-bújva amilyen az almában az almafa. s mint belülről az alma. (1989. január 15.) 26
