Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Pályi András: Jönnek a filmesek (ikernovella)

rata származású, régi katonatisztet alakítva, aki a második világháború válságos napjaiban a katonai kiugrás mellett érvel; holott nagyon is másfajta családfával dicsekedhetett. Ő maga Moszkvában született, ahol szülei emigránsként húzódtak meg, ám apja eltűnt, ő nem is ismerte, az anyja pedig nem ment többé férjhez. Itthon később valami kitelepített grófi sarj villalakásában egyedül nevelte őt, igaz, cselédjük volt, de csak egy, és serdülőként már jól érezte a szomszédok és a környéken lakók engesztelhetetlen ellenszenvét. Egy mákos hajú, negédes asz- szony megállította egyszer az utcán, s miközben többször jelentőségteljes álszentséggel lehunyta a pilláit, zavaros dolgokat beszélt neki két kis ördögről, akik elviszik majd őt valami szörnyű helyre. Adott neki egy képecskét, rajta két apró vörös, lópatás figura vámpírfogakkal, mint holmi túlvilági rágcsálók, rossz arcú gyerekeket rémisztgettek. Fejükön vörös bohócsipka, kettős, szarvszerűen him- bálódzó bóbitával. Nem is olyan rég újra a kezébe került ez a kép, s nevetve megmutatta annak a dörmögő szavú, joviális rendőr-főtörzsőrmesternek, aki éveken át szinte egyetlen vendégként fordult meg nála. Minden vasárnap együtt sakkoztak, ami mellesleg elegendő oknak bizonyult, hogy a környéken a mocskos fantáziájú emberek hírbe keverjék őket. A főtörzs csak mulatott ezen, általában szeretett harsogva nevetni, ő is agglegény volt, s unalomig ismételgetett egy nem túl szellemes viccet arról, hogy miért nem szerelik fel a rendőrnőket gumibottal.

Tény azonban, hogy dr. Ernoch Dezsőnek volt bizonyos problémája a nőkkel, de jó évtizede, amióta teljes odaadással ügyvédi hivatásának élt, már nem rágódott ezen. Régebbi szerelmi viszonyainak zátonyra futásáért a mai nők erotomá- niájára hárította a felelősséget, hisz ahányszor megérezte, hogy a nő mindenáron ki akarja csikarni a maga gyönyörét, oly mértékben lelohadt a kedve, hogy sértetten félbehagyta az aktust. Ezek után valóban meglepő fordulatnak tekinthető, hogy épp azt a nőt vette feleségül, akinek bűbájos exhibicionizmusát hosszú éveken át csodálta az ország táncdalkedvelő közönsége a televízióban, s noha jó ideje visszavonult a szerepléstől, még igen sokan emlékeztek rá. Ilonka, azaz közismertebb nevén Ila olyasféle sztárnak mutatta magát, aki nem annyira a kelleténél kissé mélyebbről szóló szopránjával akar hódítani, inkább a szexuális szabadosság és a gyermeki ártatlanság egyedül általa ismert határvidékének bűvös titkait sejtető mosolyával és gesztusával, többek közt igen találékonyan fáradozva azon, hogy fantáziaruhái bájait ne eltakarják, hanem kidomborítsák. Valamikor dr. Ernoch Dezső is vetett rá egy futó tekintetet, mintegy véletlenül épp őt pillantva meg a képernyőn, de néhány másodperc múltán a közéleti hivatástudata teljében lévő férfi jellegzetes ajkbiggyesztésével intézte el a látványt. Eszébe se jutott, hogy érző asszonyi lényt lásson a kacéran csillogó kis csodabogárban, akinek még talán emberi mivoltát is kétségbe vonja, ha egyáltalán belegondol. Álmában sem hitte, hogy épp a táncdalénekesnő lesz az, aki az ő gátlásait egy szokatlanul forró nyárelőn a balatonalmádi kemping áttüzesedett faházában a maga önfeledt pajzán játékosságával feloldja.

Ila azt meséli magáról, hogy burokban született. Tagadhatatlan, hogy bár jóravaló polgári miliőben nőtt fel, ahol illemre és tisztességre nevelték, s testvérei mérnökök és pedagógusok lettek, ő már egészen kislány korában megsejtett valami ördöngős hajlamot a testében, amire ki tudja honnan vett bizalommal valóban hallgatott, s akaratlanul is így kovácsolt szerencsét magának. Egyfolytában szerepelt, az iskolában is, otthon is, díjakat nyert, és a család bohóca lett. Táncolt, szavalt, még sztriptízt is játszott, ha a szülők nem voltak otthon, megbá18