Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Pályi András: Jönnek a filmesek (ikernovella)

— Ne! Ne menjen ki.

Éles és kemény hang volt.

Mintha azt akarná a fejére olvasni, hogy kamaszkorában kielégítette magát! Vagy abba akar belekötni, miért ízlett neki az anyósától kapott libamáj! Vagy mi a bűne? Az, hogy a tévé előtt ül, és Martinit iszik?! A düh és a megalázóttság még egyszer erőt lehelt az osztályvezetőbe. Kiegyenesedett, és kijelentette:

— Megyek, megkérdem a feleségemet. Ez az én lakásom.

A filmes elállta az ajtót. Dozsek letépte magáról a nyakkendőt, vele szakadt az inggomb is, és akár egy tahó a kocsmában, öklével a filmes pofájába vert. Visszapattant az ökle, a filmesnek gumiarca volt. Mint a meztelen lány melle ott a cselédszobában. Kemény, ruganyos gumilabda. És még nevetett is. Hát az anyád úristenit! És újra ütött. Újabb nevetés, ütés, nevetés.

Dozsek Ernő feladta. Hátrált, belehuppant az íróasztal mögött álló karosszékbe. A filmes leoltotta a villanyt, bekapcsolta a vetítőt. Most először volt némi emberi gyöngédség a hangjában:

— Nem baj, vetíthetünk a mintás tapétára is.

Egy csetlő-botló, járni tanuló csöppség az Üllői úti ház udvarában. így kezdődött.

Az asszony mégiscsak felkászálódott a tévé elől, nyugtalanította, hogy elhúzódik a fura hivatalos tárgyalás a másik szobában. Akárhogy erőltette az emlékezetét, nem tudott hasonló esetet felidézni Dozsek Ernő életéből. Benyithatna valami ürüggyel. Pohár Martini? Ettől valami visszatartotta. Kiment a konyhába, s a kései időpont ellenére feltett egy kávét. Elővette a herendi csészéket, tálcára készítette, kitöltötte a feketét, indult volna be. Zörgettek az előszobaajtón. Meghökkent, zavarodottan kinyitotta.

Ekkor egy igen különös jelenet következett.

Idősebb, őszes férfi, felöltőben. Udvariasan köszön, és bejelenti, hogy a tanácstól jött.

— Menjen csak be, már itt van a másik elvtárs.

De nam akar. Súlyos, ünnepélyes pillantást vet rá.

— Minden részvétem, asszonyom.

Téboly! Ica, aki jó csevegő hírében áll, most egyszerűen nem találja a szavakat. Mit akar ez itt?! Egy szélhámos. Vagy őrült. Künn ijesztő, néma éj. És az ő fehér ujjai, a lakkozott vörös körmei szemmel láthatóan remegnek, nem tud úrrá lenni rajta.

— Nyugodjon meg, asszonyom. Önnel vagyunk a bajban. Még arról is szó van, hogy a tanács esetleg saját halottjának tekinti a megboldogultat. — Kis szünetet tart. — Csak egy kérésünk lenne. Ne rendezzenek egyházi temetést.

— Nem, nem vagyunk vallásosak — mondja a nő reflexszerűen.

A férfi szelíden megismétli:

— Jó, de ilyenkor sosem lehet tudni. Nagyon kérjük.

— Nem, igazánjiem vagyunk vallásosak — ismétli a sassoon-frizurás, és rázza skarlátszín haját. Kibuggyan belőle a nevetés, önfeledten, mint már rég nem.

A tanácsi férfi udvariasan elköszön, és elmegy.

Hát ennyi. És vége.

Odalépett a tálcához, kihűlt a kávé. Nem melegítette meg, így is nagyon eljárt az idő. Benyitott a szobába. A férje az íróasztal mögött a karosszékben. Még ment

16