Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - In memoriam Weöres Sándor - Thinsz Géza: W. S.-sirató - Tüskés Tibor: A Kútbanéző
írásait — mindig érzékelte a nyelv bezártságát, a költészet nyelvhez — anyanyelvhez — kötöttségét: Az Oderán, Lajtán, Adrián vonul piros fonál; túlsó fele: ó és új ragyogás, innenső: szürke homály. Ott néhány zöldfülű összeröhög s művészet emelkedik, itt mennyi savanyú magányos én poshad beásva fejig. Weöres Sándor verseinek olvasói az utóbbi tíz évben — főképpen az Ének a határtalanról (1980) kötet óta — aggodalommal figyelték, hogy költészetének iránya és hangja, a versek tartalma és terjedelme megváltozott. A korábban versszimfóniákat, többtételes versopuszokat alkotó költő most verstöredékeket, „fuvolaátiratokat”, etűdöket ad ki a kezéből. Legutolsó kötete, a Kútbanéző (1987) anyagát is zömmel ezek alkotják: versmagok, verscsírák, szaggatott sorok, „tökéletlen töredékek”, szilánkok, emblémaversek, fragmentumok, versfutamok, forgácsok; többnyire 1985—86-ban írt versek, bár van közöttük néhány nyilvánvalóan korábban keletkezett írás (például a több évvel ezelőtt meghalt, de még az élő Dévényi Ivánnak irt disztichonok). Tegyük rögtön hozzá: nem a régebbi, csiszoltabbnak látszó, hanem az új, a töredékesebb anyag az érdekesebb. A kötet megkom- ponálásakor, talán nem is a költő kezétől származó gyors és hevenyészett összeállításakor az sem vevődött észre, hogy ugyanaz a két sor kétszer megismétlődik (egyszer egy töredék- füzér részeként, máskor önálló versként), s ugyanaz a tizenhárom soros költemény más cím alatt (egyszer A nappali éjszaka, máskor Esemény címmel s minimális szövegeltéréssel) kétszer szerepel a kötetben. Weöres Sándor lírája több rétegű, több szintű költészet. Van egy mitikus, mítoszteremtő, archaikus rétege, van egy játékos, ráolvasó, varázsló, a szavakkal, a nyelv és a ritmus lehetőségeivel bűvészkedő, kísérletező rétege, van egy alakteremtő, ábrázoló, epikus, átképzeléses, beleélő, más sorsokat megelevenítő rétege, van egy etikus, az emberi létezés végső kérdéseire válaszoló, másokhoz szóló, közösségi rétege. Legutolsó verseiben e két utóbbi kap kiemelt hangsúlyt, nyomatékot. Weöres kendőzetlenül kimondja: önmagát megkettőzni tudó alkat. „Verselni... /mindent kettőzve látni,/ s nem tudni, melyik másik” — írja. Egyszerre látja a jelenségek színét és fonákját. Egyszerre érzékeli a kinti és a benti valóságot. Van, ahol expressis verbis fogalmaz: „Két költő van: /az egyik Weöres,/ a másik én.” Van, ahol a vers ezzel az általánosítással ér véget: „Idegen vagyok önmagámnak.” Ennek a kettőségnek nemcsak lehetőségeit érzékeli, hanem terhét is. Óhaja: „ne kelljen ... /a kettősséget/ egyben viselnem.” Mintha ennek a sajátos, kettőzött én-látásnak volna a formai megfelelője a verseken belül a két elemből történő építkezés, a nyelvi párhuzamosság. A nyelvi szerkezetek, a versmondatok — van, amikor az egész költemény — többnyire két ellentétes (vagy párhuzamos) elemre épülnek. Néhány egymást követő versből jegyeztem ki ezeket a szópárokat: öröm — bánat, fekete — fehér, szerencse — szerencsétlenség, kő — homok, parancs — engedelem, élet — halál, nappal — éjjel, sötét — világos, igen — nem stb. Weöres „filozófiája”, létszemlélete élete végén roppant leegyszerűsödik. (Vagy talán már korábban is néhány elemi fölismerés alkotta tartópilléreit.) A hajdani kocsmai cégér föliratát idézi: „Ma pénzért, holnap ingyen.” Állandó a ma, örök a jelen. Nincs más, csak a folytonos jelenidő. Örök a forgás, a mozgás, a változás. „Holnap is az állandó ma van.” Nem a tegnap és a holnap, hanem a ma izgatja. Nem a múltat és a jövőt, hanem a jelen pillanatot kell teljesen megélni. A holnapról, a jövőről csak rossz szava van: „Kidobjuk-e 4
