Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Móser Zoltán: Se nem tél, se nem ősz

büszke is erre), talán több ennek a haszna, mint a kára! Hisz elődjéhez hasonlóan ráirányítja a figyelmet a többire, a tisztán éneklőkre, akiket esetleg eddig észre sem vettünk, csupán csak azt tudtuk, hogy vannak. Ehhez, barátom a HEGYI BESZÉD megértése is szükségesnek látszik! — így mondja Arthur, akinek ebben csaknem igaza van.

Nézem a negatívokat

Az áll a tasakokon, hogy „Lakitelek”, alatta néhány név meg az, hogy „Este — sokan”. E sokaságról kellett volna szólnom talán, de titkon remélem, hogy ezt megteszi más. Én inkább egy másik tasakot veszek elő, s kihúzván a negatívokat, fordítom a fény felé, majd sorban kinagyítom ezeket. Itt főként Illyés Gyula látható — tehát a második napon vagyunk —, akinek jelenléte és felszólalása több volt, mint megtisztelés, mint kuriózum: kéznyújtás volt a nép, nemzet és magyarság fogalmát tisztázni akaró, vagy máris tisztán látó generáció és az általa képviselt nemzedék között, akinek egyik utolsó mohikánja volt. Keze, miként bölcs szava is, intő, óvó, figyelmeztető és magyarázó. Mégis a SZELLEM ÉS ERŐSZAK című könyvének bezúzása, vagy inkább az, hogy ebbe beleegyezett (tudom a kétes választ: nem is zúzták be, csak ...) az egyik legrombolóbb élményem volt. A szellem legyőzésének, az erőszak diadalának halotti torhoz hasonlító ünnepe.

Kinagyítom, összerakom e kezeket, majd veszem elő a tasakból a következőt: Agárdi Péter, Flóra asszony, Fekete Gyula, Csoóri Sándor: figyelő tekintetek. Azután fordul minden, mert a figyelő Illyést látom, aki valakit hallgat. Farkas Árpád mondja versét, üzenetét Petőfi módján és hangján. Újabb csere: Kántor Péter nevet (velünk együtt,) mert Szentmihályi Szabó Péter olvassa fel „egeres történetét”, amit az előző napon fogalmazott meg: „De a Macskákról senki sem beszélt, s ez így is van jól, mert a macskák nemzetségének önismeretét csak a macskáknak van joguk megvitatni, különben pedig: hamm bekaplak, fecsegő kisegér!” S máris következik a macskák közül egy, aki zárszót mondott, s a fentiekből, de talán az egészből nem sokat értett:,,... ilyen bizalmatlanságban, ilyen gyanakvásban éltek! Hát ez a rendszer nevelt föl benneteket, s ez a rendszer nem bízik bennetek? Ez így nincs rendjén! Ott kezdjen bárki is gyanakodni, ahol oka van rá! Ahol nincs oka, ott ne gyanakodjon.” így Dobozy Imre, s még szerencse hogy előtte Illyés Gyula jókedvet, humort, sőt akasztófahumort emlegetett. Rossz szájízzel teszem vissza a helyére a negatívot, s a találomra kiválasztott újabb csíkon az utolsó felvételek látszanak. A kép Kovács Istvánt mutatja, aki Petőfiről, Bemről, a levert forradalmakról, a hányatott sorsú lengyel népről sokat álmodott és sokat írt, akinek mosolya amolyan jótékony pecsét. Az útlevél elvétele éppoly szégyen volt, mint a Forrásban megjelenni akaró Csoóri-írás kikaparása a nyomdagépből, vagy mint az említett Illyés-könyv, a Hajdú nevével jelzett cikk, a Tiszatáj és a Mozgó Világ szerkesztőinek elbocsátása, hogy csak azokat említsem, amelyek most eszembe jutnak. Szégyenteljesek és nevetségesek, nem beszélve egyéb szörnyűségekről: a bicskei eocénprogramról, Erdély tiltott felemlegetéséről, Bős—Nagymarosról, a Duna-kanyar, a Szigetköz és Csallóköz teljes elpusztítására tett kísérlet megszavazásáról. Igen, Arthur, nevetség és szégyen, és azok az ajtók minél jobban kinyílnak, annál inkább látni ezt.

Nézem a következő negatívot: ezen Kiss Gy. Csaba látszik, aki önmagának folytonos adósa, s aki a nemzedéki színskála egyik legkülönösebb, ám alig észrevehető árnyalatát jelenti nekem, s hogy nincs egyedül, az megnyugtat, az örömmel tölt el. Tudása sem lebecsülendő, de inkább látása, érzései és gondolkodása az, ami — több társával egyetemben — kiemeli Őt. Ennek alapja, hogy szlovákul, lengyelül, németül, franciául egyformán olvas, és ezért Európában, Közép-Európában mindig otthon van. Nem véletlen, hogy a keleti Golf-áramlat melegét, amiről Bartók is álmodott, ez a nemzedék éreztette meg, úgy emlékszem, enyhe mosoly és vállveregetések kíséretében.

Mindezt miért is hozom fel? Példa gyanánt ismét, mert Kiss Gy. Csabával együtt

85