Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Móser Zoltán: Se nem tél, se nem ősz
András Ferenc filmjének címével sokáig bajban voltam. Szerencsémre, az elmúlt napokban hallottam erről egy kerekasztal-beszélgetést. így meg is fogalmazódott bennem a bővített cím: a nagy lehetőségek generációja. Vagyis az olvadás időszakában, a mi fiatal éveinkben — egy népdalbeli kép kiforgatásával—, fölénk, az ország fölé hajolt egy lombosodó fakorona egyik fele, s annak bimbós ágából szakíthattunk magunknak, jóllehet tiltva volt. (Miként a fűre lépés is, de a tavasznak megtiltani nem lehet... stb.) Az említett beszélgetésben jobbára a hosszú hajról, a Beatles és a beat megjelenéséről volt szó, tehát a hatvanas évekről, amikor középiskolások, egyetemisták voltunk. De hogy is volt ez otthon, vidéken s falun élőkkel? A hosszú haj késett, de a rock and roll, majd a twist már előbb odaért, s amire ma sajnos, kevés a példa, az irodalom szinte Pesttel egy időben. Magyarázata elsősorban a Nagyvilágban keresendő, amit mi a középiskolában rongyosra olvastunk, s ezért ismertük T. Williams, Faulkner, Steinbeck, Miller nevét és megjelent műveit, könyveit, Hemingway novelláiról áradoztunk. (Igen, mind amerikai!) F. Kafka híres regényét, A kastélyt 1965 telén, a megjelenése idején teveli tanítóskodásom alatt olvastam. Innen az egyetemre kerülvén, mivel a fotózás és a filmezés érdekelt (a színházból nagyon hamar kiábrándultam), az európai filmsikereknek örültünk és a magyar film két nagy alkotásának: a Szegénylegényeknek és Jancsónak, valamint a Tízezer napnak és Kósáéknak. Azt hiszem, ezek útjelzők voltak és maradnak is. Azután jött a 68: én akkor voltam először Erdélyben. Akkor, és még több évig, ott szánhattam meg, ahol akartam; a kitiltás, amire egyetlen hivatalos tiltakozó levél nem ment el, csak később következett s ez máig tart. Az pedig, hogy Erdélyről beszélni lehet büntetlenül, valószínűleg ezt 10 év múlva nem fogják hinni, talán egy-másfél éve következett be. Amikor hazajöttem, elmentem egy csoporttársamat meglátogatni a Balatonra: ott, a homokos strandon hallottuk a rádióból, hogy bevonultunk Csehszlovákiába. Két évvel később hallottam Kassán, hogy 68 tavaszán a városban többfelé is falragaszok, falra festett feliratok jelentek meg: magyarok (az ott élőkre vonatkozott) go home, és hasonlók. A 68-as európai diákmozgalmakat én igazából nem érzékeltem, az is lehet, hogy nem figyeltem annyira. Néhány évvel ezelőtt olvastam egy értékelést a mozgalomról, s azok vezetőiről, s a lázadók gyermekeiről. Ezek szerint „ma a francia értelmiségiek többsége s mindenekelőtt a 68-as veteránok csapata egyetért abban, hogy a 18 évvel ezelőtti felkelés nem annyira forradalmi megmozdulás, mint inkább pszichodráma volt.” Ezzel ellentétben a mi vagy inkább Közép-Kelet-Európa 68-a máig ható esemény volt, amely eljutott a szégyen beismeréséig. így arról is szó esik már, hogy vége lett, vagy csak időlegesen — úgy közel két évtizedig! — berekesztődött a lehetőségek kora. Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy erről nem vett tudomást ez a nemzedék — a tavasznak megtiltani nem lehet. .. stb. —, míg az utánunk következők szenvedtek a légüres térben. De mi lett az elkövetkezendő húsz évben a nagy lehetőségek generációjával? Úgy illenék, hogy csupa vezető legyen köztünk, de ilyen alig van. A széles tömegnek maradt a nosztalgia (míg más nemzedéknek ez sem adatott meg, illetve ha igen, akkor ez a sztálinizmus nosztalgiája, amely napjaink legnagyobb és legfenyegetőbb — reális — veszélye és réme!) Ugyanakkor úgy érzem, hogy felnőtt s mert a vákuumról nem vett tudomást, jelentős munkákat tett le egy erős, alkotó nemzedék. Nem leltárszerűen, csupán csak jelzésként álljék itt néhány név: Bódy Gábor és Hajnóczy Péter, hogy a két, korán elköltözött kortársunkkal kezdjem, s folytassam úgy, ahogy eszembe jutnak: Esterházy Péter, Nádas Péter, Baka István, Banga Ferenc, Samu Géza stb. Egy igen-igen erős zenész-, azután színész- és rendező, egy ugyanilyen erős irodalmárnemzedékről is szólhatok, s úgy látom, hogy ez elmondható a közgazdászokra is. És ami teljesen ki szokott maradni: az egyházak, a szerzetesek derékhadát is ez a generáció alkotja, egészen más világot és életet élve, mint elődeik. Az viszont különösnek mondható, talán csak Agárdi Pétert kivéve, politikusra alig A nagy generáció 82
