Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Petrőczi Éva: Még mindig: szolgálat
Petrőczi Éva MÉG MINDIG: SZOLGÁLAT lvasgatom egykori lakiteleki hozzászólásomat-hozzászólásainkat, és hirtelen az jut az eszembe: néhány rosszízű sajtópiszkálódás elegendő volt ahhoz, hogy kiölje belőlem a mindenhol jelen lenni vágyát csakúgy, mint a versen kívüli „felszólalásokét”. Igaz, a vers is az, a maga rejtettebb módján. Lakitelek, 1979. május — de máris-nyári forróság. Akkori emlékeim romolhatatlanok és jóízűek. Emlékszem a füleskosarakból osztogatott húsvéti rozmaring (avagy más, zöldessárga, sokáig elálló-tárolható almafajta!) aromájára és illatára, sőt, arra is, hogy álmos képemet látva (7 hónapos Éva lányom mellől, Aszódról utaztam Kecskemétre) Zelei Miklós, akinek akkor még a nevét se tudtam, testvériesen megfelezte velem a kávéját... Eszembe jut az is, hogy az akkor már hatodik éve belémrögzült „anyai reflex” reggel hat tájban kivert az ágyból, s míg az egész hadnép aludt, én a konyhásoknak segítettem mosogami és teríteni. Akik — legnagyobb örömömre — sem 28 évemet, sem az „íróságomat”, sem a három csemetét nem nézték ki belőlem ... Tudom, most privatizálok. De a személytelen emlékezés — véleményem szerint — fából vaskarika. Ráadásul, a fentieknek van köze a folytatáshoz is. Mert a tanácskozások hangulata ugyanolyan természetes, emberséges, nyílt és baráti volt, mint a közben zajló magáneseményeké. A nemzettudat témáját jártuk körül. Illyés Gyula megtisztelő és meghatározó részvételével. Jómagam az értékközpontú nemzettudatról beszéltem; hozzászólásomnak a későbbiekben a szerkesztőség a Szolgálat összefoglaló címet adta. Akkori (és mindenkori, soha nem változó!) végkövetkeztetésem így hangzott: „Tehát olyan nincs, nem lehet, hogy egy nemzethez mindenki egyformán tartozzék, a nemzetből — manierista képpel élve — mindenkinek egyforma darabka jusson. Azt a darabkát mindenkinek meg kell szolgálnia.” Ehhez képest mostanában azt látom, hogy a szellemi-anyagi javak valamiféle dühödt- kapkodó újrafelosztása, ádáz börzézés folyik, nem annyira az érték-, mint inkább érdekközpontú nemzettudat jegyében. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi kijelentéssel nemigen fogom növelni híveim számát. Mégis, ki kell mondanom ... Visszatérve a múlthoz: akkor, azon a régi, májusi Lakiteleken minden hozzászólónak fenntartás és gyanakvás nélkül el tudtam hinni: a gondolatok-gondok megosztásának lehetősége és öröme bírta őket szóra, nem a sanda latolgatás: vajon ki hallja, milyen okos vagyok? Vajon mi hasznom lesz abból, amit mondtam? Igaz, felbukkantak a tanácskozáson ilyen-olyan, de végeredményben nem ártó szándékú, hivatal-küldte emberek ... Igaz, a pluralizmus fogalma akkor még fel-nem-támaszt- ható történelmi kövületnek látszott. Mégis, szabadnak, érdektől-érdekeltségtől szabadnak érezhettük magunkat. Költőibben fogalmazva: elkapott mindnyájunkat, öreget és fiatalt, hírneveset és „arctalant” a szolgálat puritán mámora. De térjünk vissza ismét a jelenbe. Mostanság nem a megszolgált, de a kihasított nemzetdarabkák évadját éljük. A piacra dobott, a kiárusított nemzettudatét. Remekül lehet üzletelni meghurcoltatásokkal, mellőzéssel, bátorságbefőttekkel, Erdély-gyászbazárral, de még a szegénységgel is. És százszor jaj a piacérzéketleneknek, akik minderről túl korán írtak-beszéltek... Azért napjaink ügyeskedő szappanosdoboz-szónokait se irigylem: kevéssé teherbíró, szánalmas pulpitusokról keserves lesz a lepottyanás. Vigaszul ismét a régi Lakitelek képeit-benyomásait szólítom elő. Nem, nem csupán az Idő megszépítő optikája láttatja olyannak, ahogy a korábbiakban vázoltam. Valóban mások, jobbak voltunk mindnyájan. Beleértve nem csupán a mutatványosemberré lett 79
