Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Ördögh Szilveszter: Kételyek és okulások
Mindez: az egyetlenül hiteles utópia — mivel minden részletét realitások adják. És mégis utópia, csupán fordítottan, mivel az időtlenné lett éppúgy „idősíthetetlen”, miként a leendő és elképzelt idő a mában. Más azonban nem marad esélynek. Okulás nélkül nincs okosság; okosság nélkül nincs igazságkísértés és igazságkísértés nélkül nem lehet a szó bölcseleti értelmében igazságszolgálat. A megismerés föltétele a változásnak/változtatásnak, de a változás/változtatás igénye nélkül akut meddőség minden halmozott ismeret. Ezt a valóságból gyökerező szellemi cselekvést — leegyszerűsítve — gondolkodásnak nevezem. A gondolkodásnak is van azonban „ikres” föltétele: a kételkedés, amely szintúgy gondolkodás, de meghatározó hangsúlya szerint kérdőjellel. (A felkiáltójellel végződő mondat/ gondolat — lett légyen bármely igazságtartalma — parancs, óhaj, lózung. A kérdőjeles mondat/gondolat — bármely igazságtartalommal — bizonytalanságba gúzsozza az embert. Élethitellé csak a kijelentés, a megállapítás válhat. Az, amely végső tartalmában és formájában már ütköztette és ötvözte az őt szülő két, nélkülözhetetlen szélsőséget: az akaratot és a kétséget. Az ilyen mondatnak pont van a végén. Az ilyen mondattartalomnak gondolat a neve. Az ilyen gondolat: igazsággal „áldott” valóság. Akár a szenny sebzette kagylóhús — gyöngyöt érlel védekezésül... Milliárd kagyló úszik, lebeg, süpped. Nagyon kevés hordozza ki gyönggyé fájdalmát. A patetikus példázat igaz lehet akkor is, ha a huszadik századvégi, tanult és találékony ember tenyészteni is tudja a ritka gyöngyöket.) E kimódoltnak, bonyolultnak tetsző bevezetés lezárásául egy utalásos példázatot még: a keletinek kartotékozott, japán kultúra teremtette véglegessé, előbb novella, majd film formájában a ki tudja, mióta hagyományozódott, csiszolódott, rejtélyesnek tűnő igazságképletet a valóság egyetlen pillanatáról. Az emberiségi közkinccsé lett mű címe: A vihar kapujában. Amit és ahogyan megismerünk belőle — részrehajlásmentes, didaktikátlan, lenyűgözően hétköznapi. Pedig: gyilkosság története. A gyilkosságot négy szemszögből rekonstruálják. És négyféle „igazság” marad tanulságul. Pedig tudjuk: valóság csupán egyetlen lehetett. Itt nem a tragédia a katartikus, hanem a földeríthetetlensége. Az a tény, hogy mindenkinek igaza lehet — s valóban! —, ugyanakkor a széttartó igazságmagyarázatok szükségszerűen titkosítják, titokzatosítják a minden bizonnyal titoktalanul egyszerű valóságot. Lám, van ilyen kelepce is! És ki tudja: nem ez a veszélyesebb-e mindenkoron? Számomra ez jelképesíti a gondolkodók, írástudók odázhatatlan felelősségét — a leendő valóság miatt. Manapság a múlt jelen idejét éljük, ami igazolhatóan abszurdum. Érzelmeink, elfojtott- ságaink kitörnek és uralkodnak értelmünkön, amely valaha sokféle muszájok miatt béklyóba kényszerítette érzelmeinket, jogos indulatainkat. Ma az értelem sarokba szorultan szolgál és kiszolgál. Az érzelem pedig — érthetően — kompenzál és rekompenzál. Mai érzéseink joggal élik „vissza” a múltat, s remélik a múlttól végképp „megtisztított” jövőt. Az értelem csöndes várakozásra kényszerül. (A támadó értelem utóbb mindig súlyos árat fizet képviselt igazsága rovására.) Az élet azonban mindenkor jelen idejű. Csapda. Az érzés, az érzelem „objektiválhatatlan” lényege miatt, adott érdeke szerint tagad vagy igenei. (A szerelem kirívó példája ennek: őszinte önzések őszinte találkozása, amelyben természetes a hangoztatott szabadságjogoknak ellentmondó birtoklási vágy, a féltéses gyűlölet, a gyanakvás, a kisajátítás.) Nemigen lettünk győzedelmesebbek Freud forradalmától. A megfejthető rejtélyek csak gyarapítják ismereteinket az ismeretlenekről, a megismerhetetlenékről. Ezek miatt is gyanítom: bármely ítélkezés (és a logikában a kijelentés, megállapítás ítélet), folyamatában elengedhetetlen a kételkedés. És szükséges a kételkedést hitelesítő alázat, amely nem más: az arányok tisztelete. Mivel tudható a teljes és tökéletes megismerhetőség (valóság és igazság szerinti) lehetetlensége, amit Thomas Mann így hagyott ránk: mélységes mély a múltnak kútja. Ami számomra azt 70
