Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Agárdi Péter: Lakitelekröl - 10 év után

megfogalmazása s megválaszolása is. A fölkérőlevélben „engedélyezett” 10 oldal duplája sem lenne elég annak részletezésére, hogy mire is gondolok, ezért csak egyetlen szálat ragadok ki az akkori s az azóta lezajlott, máig érvényes vitákból.

Bírálható — s történelmileg bírálandó is —■' az MSZMP és a kormányzat egész akkori vezetése az 1978—79-es helyzet kialakulásáért, a tervezett újabb reform-nekilendülés félrecsúszásáért s az ezt követő évtized elszalasztott lehetőségeiért. Ám ez a bírálat nem e politika — úgymond — nemzeti érzéketlensége, durvábban fogalmazva: „nemzetietlensé- ge” miatt jogosult, miként ezt akkor s azóta is sugallja, képviseli némely markáns irányzat. A lakiteleki tanácskozás vitájának egésze ehhez képest azért volt szerintem valódi, progresszív és igényes vita, mert — jóllehet a nemzeti kérdés volt a „téma” — a magyar értelmiséget is gyakran jellemző rossz polarizálódások, hamis alternatívák (a „nemzet”, „reform”, „szocializmus”, „demokrácia” értékrendjének elválása) fölött és között tisztességesen kereste az igazi kapcsolatokat és a közös nevezőben formálódó szintézist. Eközben biztosítani tudta a vélemények — hangulati zsarolás nélküli — sokszínűségét, ezzel is elkerülve azt a megosztó csapdát, előítéletes gyanakvást, amibe értelmiségünk nem kis hányada 1968—69-ben, majd 1973—75-ben is belesodródott, s amelytől ma sem tudja teljesen megóvni magát.

Természetesen voltak erőtlen, korszerűtlen, defenzív, sőt téves vonásai a hivatalos, az intézményes politika és ideológia „nemzeti tartományának” is, főleg a gyakorlatban, de a fő gond — szerintem — nem e politika „nemzeti közömbössége” volt. Hanem a világtörténelmi és -politikai lehetőségeken belül: az elyileg s az egész nemzet érdekében vállalt szocialista reformpolitika hullámmozgása, gyakori megtorpanása, nemzetközi okokkal is összefüggő megtörése, objektív és szubjektív motívumokból eredő kifáradása; a politikai, gazdasági, szociális és szellemi szférát — minden hirdetett szándék ellenére — szétszakító ideologikus technokratizmus, a nemcsak az értelmiség és a kultúra, hanem a gazdaság ellen is forduló ökonomizmus; az 1956, illetve az 1968 utáni — mégoly bátortalan, szemérmes, de — komoly vívmányokat is hozó reformpolitika európai elszigetelődése, ebből fakadó defenzívája.

Az eredmények elapadása, az MSZMP 70-es évek közepétől tapasztalható politikai megrekedése, a stratégianélküliség és a kialakuló vákuum, a társadalmi konfliktusok kiéleződése, számos „makro- és mikrosérelem” fel- és megoldatlanságának elhúzódása, valamint — nem utolsósorban — a határon túli magyarság helyzetének romlása, az erre való reagálás távlattalansága voltak szerintem a szaporodó válságtünetek objektív okai. Ez a magyarázata a szocializmus hirdetett eszméjéből, értékrendjéből való kiábrándulásnak, a bizalomvesztésnek. S ezzel függ össze a nemzeti eszme nemcsak progresszív, értékteremtő, termékenyítő előjelű, hanem egyúttal bizonyos pótlékszerepet, ellentmondásos érzelmi-tudati alternatívát is kínáló felértékelődése. A nemzeti kérdés oly gyakori kiéleződése a magyar politikai-szellemi közéletben nemcsak az „eredendően”, ontológiailag is feszítő nemzeti-nemzetiségi problematika kifejeződése, s nem is csupán a külső és belső sérelmekre, a veszélyeztetettségre adott önerősítő válaszok ideológiai következménye. Hanem: számos esetben az objektív társadalmi konfliktusoknak, a demokrácia, a szocializmus torzult működéséhez, gyakorlatához fűződő tudati, tömeglélektani viszony túlterhelődésé- nek, illetve a szerves és progresszív fejlődés eltérülésének a tükre és formája. Amivel nem azt mondom, hogy eleve „hamis tudat”, netalán „manipuláció” lenne.

1979-ben is az volt a véleményem, s ma is úgy látom: a társadalomnak és a politikának (ma: a politikáknak) — minden belső vita, konfliktus ellenére — nem elválasztania, nem pótlékolnia, hanem — folyamatos, akár drámai korrekciók árán — összekapcsolnia kellene a „demokrácia”, „reform”, „szocializmus”, „nemzet” tradicionális és új értékeit, mozgatóerőit. S főleg nem sérelmi alapon, nem új eszmei csapdák s illúziók gerjesztésével, hanem konfliktuskihordó, értékteremtő módon: az ország, a társadalom működőképességét (ha még nem is azonnali európai felzárkózását) megteremtő és biztosító felelősségérzettel, együttműködéssel. Ezt pedzette 1979-ben meggyőzően Kulin Ferenc is, amikor a Szabad67