Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Zelei Miklós: Az első klasszikus

Vajon volt-e Leninnek véleménye arról, hogy alapvető emberi jogaiban fogják megsérteni azzal, hogy majd nem temetik el? Jó lenne látni dokumentumokban, hogyan működött, s működik ez? A tartósítókkal kitömött, balzsamokkal bekent test, az új, materialista istenember teste? Hány istenember lehet? Úgy tudom, Bulgáriában is van egy. Ha megválasztanak, én is lehetek az? És miért hangzik lehetetlenül az ötlet, hogy egy párttitkár jobbját, stílszerűbben, balját ereklyetartóban helyezzük el a pártbizottság előcsarnokában?

Egy szocialistának nevezett ország állampolgárának nem illik végiggondolnia ezeket a következtetéseket? Istenkáromlásért elviszi a rendőr? Ha nem istenkáromlásért viszi el, akkor mi lesz az indok? Van rá jogszabály, hogy ezen nem szabad gondolkodni?

Az a test, ott, ötéves tervenként átöltöztetve, havonta újrarúzsozva, amint belámpázott arccal ránk tekint, nem a sztálinizmus legbotrányosabb jelképe?

Bennünket ma hétköznapjaink dolgai foglalkoztatnak. De ezek a dolgok egész más színeket, körvonalakat kapnak ebben a szörnyű, pszichedelikus megvilágításban. Tíz évvel ezelőtt, 1979-ben jöttünk össze először Lakiteleken. Akkor is hétköznapjaink dolgaival foglalkoztunk. A nemzettudatunkról beszéltünk, megadott koordináták szerint. Vagyis arról beszéltünk, hogy áll a nemzettudatunk a szocializmus elnevezésű kályhához képest. Szerintem sokat fog segíteni nemzettudatunk egészséges fejlődésének, ha arról beszélünk, hogy áll a kályha? Ki tette oda és miért épp oda tette? És ha arról, aki odatette, időközben kiderült, hogy világméretű bűnöző volt, hogy az emberiség történetének legnagyobb gengszterszervezetét hozta létre, akkor mi a teendőnk most a kályhával? És a nemzettudatunkkal, amit ahhoz a kályhához kellett igazítanunk, napnyugati melódiákra andalodva a kelet-európai táncteremben?

Pszichedelikus fény világítja meg a szocialistának nevezett földrészt, aminek törzsi elő varázslók által kézben tartott, üveggyöngyért kapható bennszülöttei lettünk. Akiket az arcukat vörös agyaggal harciasra mázoló törzsfőnökök magánbörtönökbe csukhatnak.

Megszülettünk mi, Európa másod-, harmadosztályú polgárai és ma már másod-, harmadosztályú gyerekeinket kísérjük reggelente az elszegényített iskolába, ahol a tanár, ha egyik szünetben nincs ideje végigszívni, úgy oltja el a cigarettát, hogy a következőben újra meggyújthassa.

Ahol sok gyerek ma már éhezik.

Megszülettünk mi, Európának azok a polgárai, akik azonos helyzetünk miatt nézzük le egymást. Szebb óráink egy-egy legendás dátum köré csoportosulnak: 53, 56, 68, 81. Összeköt bennünket az ezeket az órákat követő, elnyújtott vérfürdő. Összeköt, hogy nem sikerült sorsunkon javítani. Összeköt, hogy bármikor hajlandók vagyunk megrugdosni egymást. Összeköt, hogy vezetőinkről, akiket nem szoktunk választani, sorra kiderül, de mindig csak utólag, gyilkosok, olykor tömeggyilkosok voltak, vagy csak bűnözők, csak ostobák, csak felkészületlenek. Hivatalukra politikailag, szakmailag és emberileg egyaránt alkalmatlanok. Összeköt, hogy erről jelenidőben sohasem beszélhetünk, mert jön a megtorlás, a még élő materialista istenember megsértése, a szocialista felségsértés miatt. Ugyanis, amíg valakit saját elvtársai, egykori beosztottai, szolgálói, a szájába törölközőt tömve, nem állítanak egy pincében pisztolycső elé, addig a bírálata felségsértésnek számít. Utána azonban minden kedves tagtárs haraphat belőle.

Akik ott voltak az első lakiteleki találkozón, vagy a holdudvarában éltek, azokból kezdett létrejönni tavaly, tavalyelőtt a Magyar Demokrata Fórum. Tíz évvel ezelőtt atomizáltan éltünk egy kiszolgáltatott magántársadalomban, amelyből egyéni érvényesülési stratégiák segítettek a meneküléshez. Ma szolidaritás előtti állapotban vagyunk. Összefogunk, mozgalommal, szervezetekkel, vagy épp nélkülük, már segítjük egymást. Emberroncsok egy roncsországban.

Tíz év nagy idő. Pláne, ha semmi nem történik. Illetve annyi történt, hogy e tíz év alatt a tékozló apa, ez a fordított Lear, gyermekeit mindenből kiforgatta. Most kopaszon bolyong a bankok között: melyik az az átkozott kapitalista, amelyik további dollárokat hajlandó költeni a cukorra, amellyel megkeserített életünket édesítené, hogy szót fogad63