Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Fekete Gyula: Sorskérdések - tíz év múltán
Meglehet, nem mindenki fogadná el ezt az axiómát, mondván: vannak az életnél élőbb- való értékek is. Látszólag nem nehéz erre az álláspontra bizonyítékot találni, látszólag minden háború bőven szolgáltatott erre bizonyítékot. Hiszen nyilván valamilyen magasabb rendű — magasabb rendűnek vélt — célokért, értékekért teszik kockára, áldozzák életüket a katonák. És nem csak a sajátjukat dobják oda ennek jegyében, voltaképp ennek jegyében ölik meg azt is, akit megölnek. És az életüket kockáztató párbajozók, késelők, verekedők? És a hitükért, eszméjükért, igazságukért, szabadságukért mártíromságot vállalók? És a legvakmerőbb hegymászók, légtomászok, kaszkadőrök — akár morálfilozófiai tételekkel bizonyíthatnám: van nagyobb érték az életnél. Végső soron az öngyilkosságot is bizonyságnak vehetjük, noha fonákjáról bizonyít: magában az élet nem ér semmit, ha az óhajtott értékek hiányoznak belőle. Csakhogy ezek az ellenvetések az axiomatikus alaptörvény érvényességét nem ingatják meg. Részben: mert megegyeznek vele, tehát erősítik, minthogy az egyén áldozata fontos — létfontosságú — közösségi értékeket, célokat szolgál. Még az igazságos háborúknak, a szabadságharcos véráldozatoknak, a mártírhalálnak is egyedül az ad értelmet, ha egyesek halála mások — a közösség — életét táplálja: az élet fennmaradását, továbbvitelét, magasabb szintű kiteljesedését, átörökítését. Ugyanez érvényes a közösség legnagyobb értékeinek halálra szánt szolgálatára is. Mármost miért rendítené meg az alaptörvényt a másik fajta — kártékony, értelmetlen — halál? Természetesen károsítja a közösségi életet, de épp azért károsítja, mert az alaptörvénynek — a közösségi élet megőrzésének, továbbvitelének, gazdagításának — ellentmond. Minden értelmetlen halál ellentmond, maga az értelmetlen jelző is ezt az ellentmondást fejezi ki. Ha egy guayanai szekta 900 híve öngyilkos lesz, abban a tévhitben, hogy ezenmód földi életénél nagyobb értékhez jut — a túlvilági örökélethez —, annyira nem az alaptörvény cáfolata ez, hogy éppenséggel igazolása. Továbbá pedig látni fogjuk: nem ám gyilkos háborúkban a közösség jogos önvédelme, nem évezredes erkölcsi értékek szolgálata, még csak nem is értelmetlen áldozatokba hajszoló tévhitek jellemzik azt az életvitelt, mely a jövő nagy értékeit a mai bazárban elkótyavetyéli, hanem az önzés, a kényelem, az élvezkedések olyan kisszerű üzletei, amelyek épp olcsóságukkal igazolják az alaptörvény főrangját és feltétlen érvényét. . . . Elemi iskolai tananyag volt ez az alaptörvény valamikor. Idős, pécsi tanár írja, régi ismerősöm, kemény vitákban fegyvertársam: „A nyugdíj intézménye s a hasonlóképp személytelen tőkekamat, földjáradék, elfödte a mai ,kultúrember’ szeme elől a társadalom újratermelésének azt az ősi, természetes folyamatát, amely minden ember létfenntartásának alapja. Emlékszem gyerekkorom iskoláskönyvének egy népmeséjére, melyet azóta sem láttam, hallottam, de elfelejteni nem tudtam. Megkérdezte egy ember a napszámost, mennyit keres. Azt válaszolta: napi négy garast. S a kérdésre, mire költi, azt felelte: egyen a maga életét tengeti, eggyel régi adósságát törlesztgeti, egyet elraknak interesre, a jövő számára, és egyet kútba vet. Majd a csodálkozó kérdésre megmagyarázta a góbé, hogy az az adósság, amit törlesztget, az édes szülei eltartása; az interesre eltett garason azokat a gyerekeit nevelgeti, akik majd őt eltartják, ha megöregszik, kútba meg azt hajítja, melyen az a gyereke nő fel, aki öreg korában magára hagyja, mert ilyen is van. — Lám ez a természetes emberi szemlélet veszett ki nemcsak a tankönyvekből, de az emberekből is. Az emberekből talán azért is, mert a tankönyvekből kimaradt. Sok mai ember szerint jobb az, ha más törlesztget és rak félre garasokat a jövőnek, mert akkor ők fölélhetik mind a négy garasukat...” Megtoldhatom ezt a példázatot egy korszerű, igaz mesével. Pusztított az aszály, szorongatott a bankkölcsön, az adó, begyűrűzött a világpiaci válság, nehéz idők jártak a termelőszövetkezetre. Összegyűltek a baromfifarm dolgozói, s némi vita után a következő határozatot hozták: mindennél fontosabb hitelképességünk megőrzése. „Jelenlegi gazdasági helyzetünkben” pénzzé kell tenni minden pénzzé tehetőt, nemcsak a fölnevelt pecsenyecsirkét, de a naposcsibéket is, a keltetőbe szánt tojásokat is, de még 60
