Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Olasz Sándor: Kései találkozások
Haza és nemzeti önismeret Lakitelek 1979—1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) Olasz Sándor KÉSEI TALÁLKOZÁSOK (Illyés Gyula és Dobozy Imre Lakiteleken) JL sztoikus Aranyt parafrazálva írta Illyés a Közügy című kötet egyik versében: „Életemnek dupla hetes évében / volnék vetni-valónak még bővében.” Csak a tennivalók bőségével, a közügyek iránti, életkort feledtető érdeklődéssel magyarázható, hogy Illyés a két kaszás évében is megtisztelte a lakiteleki tanácskozást. A fontos „beszédtárgy” miatt vállalkozhatott az akkoriban már oly ritka nyilvános szereplésre. A tanácskozás témája az életmű központi gondolata, alapkérdése is egyben. Igaz, a nemzetért, a hazáért való változatlan tettvágy mellett nemzedékének kudarcélményét is egyre gyakrabban megfogalmazta Illyés. Lukács Györgyhöz írt levelében olvashattunk arról, hogy Berzsenyi, Kölcsey félelme őt is hatalmába kerítette. A nemzet fejlődésében megreked és kiesik Európából. A veszélyérzetet fokozták a létünk, anyanyelvűnk fenyegetettségéről a szomszédos országokból szivárgó hírek. (A Gyűrűk, a Koszorú és még sok más nagy vers bujtogatta azokat, akik egyáltalán hagyták magukat nyugtalanítani.) Miközben népek testvéri barátságát zengték, Illyés azt tapasztalta, századunk pestise pusztít: „a közösségi intolerancia soktü- netű forróláza”. Csődöt vall be, kudarcot tudatosít: több nemzedék vállalkozása „szenvedett szekértörést”. Elhitették az utánuk jövőkkel, hogy „testvéri kezek fogadják majd kinyújtott kezüket”. „Mi erre más választ érdemeltünk volna.” — állapítja meg. Elmaradt a „viszonzó pilfantás”, s a „nagy hiedelem” „csak kívánalom maradt”. Századunk nagy meglepetése a mindenféle mássággal szemben megmutatkozó türelmetlenség. Lakiteleki fölszólalásában Illyés a maga — akár méltatlannak is nevezhető — helyzetére utal. Nemrég fasisztázták le, s vádolták meg hazugsággal a román akadémia és írószövetség részéről. A megdöbbenést csak fokozta a hivatalos magyar válaszcikk némely kijelentése: Illyéssel a magyar tudósoknak is vitájuk van. Amikor Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban (1988. nov. 11.) önmagát és lapját próbálja tisztázni, a hivatalosság Illyéssel kapcsolatos „hipokrita machiavellizmusát” emlegeti. Ugyanazok mondták ki a nemet, akik az írót szemtől szemben még igennel biztatták. „A népe új Mohácsát átélt író, akit féltő aggodalmaiért élete első felében a nemzetgyalázás vádjának sarával vertek arcba, aztán életének második felében annak a gondnak megszólaltatása miatt azzal, hogy elfogult nemzetieske- dő, majd tévelygő nacionalista, sőt — még a rosszakarat meghökkentéseképp — eltévedt misztikus, életét összegezvén ide is, oda is, végül is azt hagyná feleletül: beszéljenek helyettünk majd a művek.” Illyés életének utolsó évtizedeiben a hivatalos vagy a hivatal diktálta értékelésben mindig ott a fenntartás: mitizálja a sorsproblémákat, tisztázatlanok a fogalmai, tudománytalanok a definíciói, képzavarokba bonyolódik. Sőt, az is megfogalmazódott, hogy igazán csak nyelvművésznek kiemelkedő. Amikor Kiss Ferenc a Hajszál44
