Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla

össze Belgrádban Emberek címmel. A kovácsot, a bognárt, a tehenészt, a juhászt stb. töbo változatban is megrajzolta. így írtam én meg a Változó világban c. kis könyvemet. Nyersen, és azt mondanám, hogy minden művészi igény nélkül, pusztán a valósághoz ragaszkodva. így született meg ez az, ha úgy tetszik, „szociográfiai mű”.

— A lakásában több jeles Konjovic-festmény is függ. Ég és föld c., a Fórum Könyvkiadónál megjelent kötetének a borítója is a falon látható festmény felhasználásával készült. Nemrég Ön nyitotta meg Konjovic Milan budapesti kiállítását is. Kérem, beszéljen a kapcsolatukról.

— Nemcsak azt a könyvemet, hanem legutolsó kisregényemet, Iketánia c. utópisztikus regényemet is Konjovic rajzai díszítik. Nem merném azt mondani, hogy illusztrációi, mert a valóságtól elrugaszkodó, önálló kis alkotások ezek.

Hát most kitérek Konjovic barátságára. Én egy más körben éltem egészen 1941-ig, legalábbis ami a képzőművészetet illeti. Feleségem unokabátyja Húsvéth Lajos vajdasági festő volt, a szolnoki művésztelepre járogatott fiatal korában. Megrekedt valahol a századvég magyar zsánerfestészeténél, jóformán senkivel sem érintkezett, főleg nem művészekkel. Minden újabb iránytól mérföldnyi távolságra maradt. Aztán, amikor Bálint Sándor szegedi barátunk meglátogatott engem Zomborban, és Konjovic képei érdekelték, elvezettem hozzá, így alakult ki közöttünk meghitt barátság.

Én egyrészt mint kommunistagyanús — mert ezt a gyanút nem vette le senki rólam a fiatalságomból —; másrészt, mint gyanús elem, afféle belső ellenzékként nyilvántartva, már azért is vonzódást éreztem Konjovic iránt, mert szerb volt, abban az időben másodrendű polgár, akit ugyancsak lenézett a kisváros. Egy előkelő család tagjaként olyan képeket festett, amelyek nem ábrázoltak semmit, legalábbis érthetetlenek voltak a városi polgárok számára.

Mint afféle két kiebrudalt, egymásra találtunk, s ez a barátság fennmaradt közöttünk mind a mai napig. Konjovic nagyon nagy hatással volt rám azzal is, hogy tizenkét évvel idősebb, mint én, hogy nyolc évig élt Párizsban, a legjobb művészi környezetben. Magyar részről pl. Kmetty János, Czóbel Béla és Diener Dénes voltak a barátai. Hogy Bécsben élt, hogy Prágában élt. Prága a háború után az egykori monarchia szláv népeinek a Mekkája volt. így alakult ki közöttünk egy szoros barátság a mai napig.

írtam róla. 1942-ben a Tamás Galériában rendeztek kiállítást. Fenn voltam vele, végigjártunk néhány instanciát, többek között Farkas Zoltánhoz, a Nyugat kritikusához vittem el, én írtam a kiállítás katalógusának szövegét, bemutatva Konjovicot a magyar közönségnek. 1971-ben a Nemzeti Galériában rendezett igazi nagyszabású, százötven képpel megrendezett kiállításban is részem volt, én nyitottam meg a kiállítást, s legutóbb most Pesten, illetve Óbudán ugyancsak én.

— 1950 után négy regénye jelent meg. Két regénye középpontjában a művész, a művészet problémái állnak: Anna búcsúja (1955), Ég és föld (1959). Az utóbbi önéletrajzi elemekkel is átszőtt lírai hangulatú műben a jugoszláviai magyar irodalom allegorikus regényét is megírta. „Az ember holtig egy élményről ír” — mondja egy helyütt a Két világ c. művében. Mi Herceg János ars poeticája?

— Hát erre nagyon nehéz válaszolni, tekintve, hogy az ember ars poeticáját sok minden befolyásolja. Hát az Anna búcsúja és az_Eg és föld között nagyon nagy a különbség. Én azt hiszem, hogy javíthatatlan novellista vagyok, tehát sprintelő és nem távfutó. A regényeim, az első regényemet is, s a Szikkadó földeken-t is, amely könyv alakban nem is jelent meg — megfilmesítették —, alapanyagát a Fernbach-pusztára tett kirándulásaink jelentették. Az Anna búcsúja pedig egy hosszabb salzburgi tartózkodásom után született. Kinn voltam ugyanis hat hétig 1983-ban Salzburgban a zenei fesztiválon, s átjárogattam Mün- ahenbe is, közel lévén az Salzburghoz. Voltam a magyar menekülttáborban is. Két tábor volt akkor Salzburgban, Parschon, a másikat pedig nem is tudom, hogy hívták. Nagyon nagy volt az emigráns temető, sok ember elpusztult. Ezek a menekülttáborok nemzetközi találkahelyek voltak, hogy úgymond jam. Az ottani impresszióimat írtam aztán meg regényes formában, már későbbi konklúziókkal, azzal, hogy akik hazajöttek, azoknak a sorsát is próbáltam beleapplikálni az ott szerzett élményeimbe.

42