Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai

Reményforrása marad az irodalom is, mely szintén értékőrző, s képes visszaállítani az idő „elveszített rendjét”. Találkozik egy francia költővel, aki Radnóti Miklós verseit fordítja, anyanyelvükön költeményeket olvasnak egymásnak, s ez az első pillanata utazásának, amikor otthon érzi magát, óvón borul föléje az évezredes kultúrhagyomány palástja. Egy párizsi beszélgetés során hallja a következő mondatot: „Most már az írókon a sor, csak ők segíthetnek a világon.” Szíven üti a gondolat: ifjúságára emlékezik, amikor ő maga is hasonló eszmények megvalósításán fáradozott. De korlátokat is érez: a magyar író „egy nyelv rabja”, s bármily nagy és gazdag is irodalmunk, a világ nem vesz róla tudomást, udvarias közönnyel vonogatják a vállukat; „ez csakugyan tragédia”. Berni német kiadójával beszélgetve döbben rá, hogy mindent elöntött „a veszedelmes angolszász iparszerűség”. A kiadó teljesen tájékozatlan: „A magyar irodalomról nem tud semmit. Egy-egy íróról hallott... de azt, hogy volt — egyedül Közép-Európában — élő, hatalmas, európai méretű magyar irodalom, soha nem hallotta. ,És a csehek? Capek, igen ...’S szemüvegét dörzsöli hitetlenül.”

Hogy az irodalomnak küldetése, szerepe lehessen az új Európában, önkritikusan végig kell gondolnia eddig megtett útját. Az Európa elrablása ban Márai több változatban is szembesül régebbi irodalomeszményeivel. „Nem tudom, tehettem-e másként? írhattam-e másként és mást, mint ahogy történt az életen át?” — veti fel a kérdést. Érzése szerint az irodalom csak akkor teljesítheti hivatását, ha nemcsak ábrázol, nemcsak szembenéz a múlttal, hanem „spirituális ösztönzést” is ad a világnak. Közömbös marad számára a francia „Szentháromság”: Aragon, Eluard és Sartre, „kitűnő írók” ugyan, de hiányzik belőlük a távlatteremtő képesség. Megvásárolja Sartre „vékony kötetét”, amelyből megtudhatja, mi az egzisztencializmus lényege. A „végső válasz ... a Semmi jéghideg fuvallata” — jegyzi fel kesernyésen.

A háború utáni Európában azonban más fontos és időszerű kérdéssel is szembesül: segítheti-e az irodalom a forradalmi megújulást? Márai, aki az Európa elrablása lapjain eljut a felismerésig, hogy a világ egyik nagy kérdése, milyen formában valósítják meg államai a szocializmust, a forradalom és irodalom kölcsönhatásának viszonylatában ismét kizáró módon gondolkodik: vagy forradalom vagy a nevelés . . . Közbülső lehetőség szerinte nem létezik: „A kérdés ez: ha a forradalom logikus, megállhat-e félúton? Elismerhet-e más szempontot, mint a pillanat érdekét? Törődhet-e,érdemekkel’, hogy más — forradalmi szempontból egyszerűen szentimentális — szempontokról ne is beszéljünk. A másik kérdés: ha ez az ára a forradalomnak, érdemes-e forradalmat csinálni? Vagy vállalni kell a sokkal lassúbb módszert, a nevelés módszerét? Én döntöttem, a nevelést választom.” (31.)

A megújuló nyugati világban a régit kereső író fölismeri: Európa megváltozott. Abban a reményben kutatta benne a szellem nyomait, hogy az írónak ismét feladata lesz e megváltozott, minőségét vesztett földrészen. „Nevelni” akart, józan lassúsággal, visszariadva minden végletesnek látott, forradalmi változástól. S ekkor még abban a tudatban érkezett vissza, hogy az emigráció számára alkalmatlan életforma. „Ez a legrosszabb sors — írta a szétszóródott emigránsokról —. Akkor inkább élni, vagy halni, de otthon.” Ez azonban inkább csak irodalmias jelszó volt. Az Európa elrablásából ugyanis nemcsak a feladatvállalás fegyelmét lehetett kiolvasni, hanem mind mélyebb „terméketlen pesszimizmust” is. (10)

Műfajvesztés és reménytelenség: a Sértődöttek

Az Európa elrablásában kiadójával beszélgetve megjegyzi Márai, hogy a Féltékenyeket kiegészítette, megírta Garren Péter további sorsát. Naplójában több ízben is független, nyugalmas időkért esedezik, hogy visszatérhessen a regényhez, melynek első kötete, A Hang 1944-ben már készen állt, s A nővérrel párhuzamosan írta a másodikat, a Jelvény és jelentést is. „Esztendeje nem láttam a kéziratot — e bejegyzés körülbelül 1944 áprilisában kelt —. Most megértem, hogy aránytalan; s tisztábban látom valóságos arányait.

31