Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)
ez az egész, hogy legyen benne (ahogy a történések idején) fogvicsorítás is, vérszag is. Ma, miközben látszólag a múlt, valójában a jövő a legnagyobb kérdés. Mit lehet, mit fogunk kezdeni azzal, amit átéltünk, tudunk? Mit kezdenek az értelmezések káoszában az új nemzedékek? Mit lehetne tenni, hogy ne elszánt, indulatos, egymásra acsargó, csak politikai érvekké váljanak a megértett tapasztalatok? Kiegyezés . . . Kinek, kivel? . . . Miben? Miképpen? . . . Bibót lapozgatom, mit mondott élete utolsó éveiben arra, hogy fontos ügyek védelmében érdemes volna mégiscsak kiegyeznie: „Amit azonban én a magam számára ilyen rámszabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé ... más dolog a tények ostoba semmibevétele és más dolog a lelkiismeret és a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása ...” A történetnek, a századénak, a magunkénak nem lesz vége június 16-án a 301-es parcellában. Össze kellene gyűjteni a tiszta szavakat; meg kellene találni az esélyeket. Az ösvényeket, amelyek talán kivezethetnek a történelem elgazosodott csapásairól, valami tisztásra. Idézet Füst Milántól: Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett, Irodalmi Újság, 1956. november 2. „És én most arra kérlek benneteket, véssétek szívetekbe és elmétekbe, hogy ez így történt, s miután könnyeitekkel már megöntöztétek e sírokat és őszi lombokkal is beborítottátok, vagyis a gyászoló szív parancsainak eleget tettetek, menjetek most némileg megenyhült szívvel haza. S majd meglátjuk, hogy mi lesz.” ( Folytatjuk ) 1989. február 27.
