Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)
közben szólaltak meg a szirénák. Levonultunk a pincébe, majd a légiriadó megszűntével feljöttünk, és a nép befejezte a dolgozatot. — Muki bácsi hogyan vészelte át a háborús időszakot? — Tiszta csoda, hogy nem lettem katona. Ezek azonban érdektelen, személyes élmények. — Engem érdekelnek. — Kezdetben szerencsés véletlen segített. 1930-ban népszámlálást tartottak. Én akkor éppen sítúrán voltam Ausztriában, és szilveszter éjjelén egy személyvonat másodosztályú kocsijának paklitartójában aludtam, Moesz Gusztáv barátommal. Tudtam, hogy a népszámlálás alapját a szilveszter éjjeli állapot képezte, ezért megtagadtam az összeíró ív kitöltését. A házmester dühöngött, de én nem engedtem. Érdekes módon ezután elkerültek a behívók. így 1944 szeptemberéig sikerült megúsznom a sorozást. Akkor már plakátokon és minden elképzelhető csatornán harsogtak a mozgósítási felhívások, a sorozótisztek mindenkit alkalmasnak találtak. Ideje volt, hogy teljesen kivonjam magam a látókörből. Volt tanítványom, Lipták Dezső, hamis személyi igazolvánnyal felvett a Beszkárt egyik kocsiszínjébe segédmunkásnak. Fűtöttem a kazánt, s ha jöttek a felhívások a sorozásra, ő mindig újabb és újabb flepnit adott, hogy nélkülözhetetlen munkaerő vagyok. Később azonban, amikor mindenkinek mennie kellett, egészen furcsa dolgokat cselekedtem: szekrénybe bújtam, amikor a pincében kerestek, felsebeztem a karom, erősen vérzett, felkötötték ... Egyszóval istentelen jó ösztönnel és szerencsével megúsztam, hogy akárcsak egy napig elvigyenek katonának. — Miért bujkált, meggyőződésből, vagy . . ., — Is, is, is ... Minden elképzelhető okból. Az ösztönöm azt súgta, csak elhagyni nem szabad a megszokott helyet. Mindenki tudta, hogy nem vagyok igazi kazánfűtő, az ellenőrök, a villamoskalauzok, a takarítónő ..., mégsem árult el senki. Mindig reggel hatkor volt az eligazítás, a kocsimester felolvasta a napi lózungot. Az egyik reggel körirat jött, azonnali parancs: Mindenki települjön ki családostól Nyugatra. Mély csönddel fogadtuk a hírt. Akkor megszólalt Beba Elizeusné, a jehovista takarítóasszony: „Menjen, aki bűnös. Mi maradunk!” Úgy lett. A kutya se vette komolyan a felszólítást. — Mikor indult újra a tanítás a Fasorban? — Már 1945. február 8-ától tanítottunk. Az épület nagy termének minden sarkában egy osztály ült, én az elsőben földrajzot tanítottam hat gyereknek. Azután egyre többen lettünk. A vidékről bejáró tanulóinknak magyar—orosz nyelvű igazolványt gyártottam, színes ceruzával jól kidekoráltam, mindenfélét ráragasztottam, hogy hivatalosnak látsszék. Többen állították, akkoriban a legszebb és a legjobban elfogadott igazolványok az általam fabrikált példányok voltak. — Az evangélikus gimnázium nagy napjai azonban már tovatűntek . . . — Rövid ideig még a régi ütemben ment a munka, 1949-től, 1950-től azután kezdett a Fasor elszürkülni, elsekélyesedni. A tanári kar felhígult, a tanulóinknak pedig legalább a fele már nagyon gyenge minőségű volt. A szülők kétszer is meggondolták, hogy gyerekeiket hozzánk adják. Miért? Az állami oktatás ingyenes, az egyetemi felvételi vizsgán pedig megkérdezik majd a gyerektől, miért éppen a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt? Mit lehet erre válaszolni? — Talán azt, hogy az egy jó iskola. — Na jó, ez az egyetlen, amit a gyerek mondhatott, de ugye nem gondolja, hogy ez hatásos érv volt az ötvenes évek elején. így tehát a Fasorba 1949-től inkább olyanok kerültek, akiket, mondjuk így, politikai hátterük miatt nem vettek fel állami iskolába, vagy azok, akik a fejük gyengesége miatt nem kerülhettek oda. Az előző társaság a helyzete kilátástalansága miatt nem tanult, hiszen tudták, őket úgysem veszik fel az egyetemre, az utóbbiak pedig hiába erőltették magukat. Egyiküknél a szándék hiányzott, másikuknál a képesség. A levegőben ott lebegett a jövőnélküliség bomlasztó köde. Amikor például vegyszert akartam venni, az igazgató figyelmeztetett; „Csak év végéig vegyél, jövőre ki tudja mi 80
