Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)
— Hogyan vélekedtek Muki bácsi tankönyveiről? — Mit mondjak — megdicsőültem. — És a reformtankönyvek szerzői? Voltak vagy hatan. — Ők nem. Ami úgy volt beharangozva, mint az oktatásügy reformja, arról az akadémiai bizottság lesújtó véleményt adott. — Az Ön munkája így nem akármilyen megerősítést nyert. Ugyanakkor gondolom nem csak a híveinek száma növekedett. Támadások nem érték? — Mire gondol? A buszon még nem ütött le senki. — És mások? — A szakfelügyelők, akik érthető módon erősen húznak a felettes hatósághoz, egy időben fennen hirdették, hogy a múlt szellemének a feltámasztása az, ha a gimnáziumok az én könyveimet választják és nem a haladó, modem reformtankönyveket. Az első kerületben, amikor a szakfelügyelő éppen az elkövetett hátralépésről beszélt, felállt az egyik tanárnő és azt kérdezte: „Uram, ha ön a szakadék szélén áll, előre lép vagy vissza?” — Mi a válasza, ha azzal vádolják, hogy a könyveit konzervatív szemlélettel írta? — Csak azt mondhatom, hogy ezt is akartam. — A visszalépést? — Miért visszalépés az, ha valaki a normálisát mondja? Miért konzervativizmus a biztos alapok lerakása? Miért kellene ingoványra építkeznem? Jó, magunk között mondva tankönyveim nem „marxisták”, inkább newtonisták, de azért egész sor kisebb-nagyobb újítás van bennük. Szomorúan látom, az emberek többsége annyira hagyomány tisztelő, hogy még ez is sok nekik. A világmegváltó nagy reformok, újítások rendszerint már ezen megbuknak. — Muki bácsi milyen könyvből tanít? — Semmilyenből. Nálam kötelező a rendes füzetvezetés. A szabályokat fölírom a táblára, másnap kikérdezem. Az emberben egyre tisztul a tanítandó anyag. Az osztályok, a gyerekek is mindig mások. Az okos tanár remélem sohasem követ szolgaian egy tankönyvet. Még a sajátjait sem! — Tankönyveit azóta hat nyelvre lefordították, hiszen az idegennyelvü gimnáziumaink hivatalos fizikakönyvei lettek. Ez azért mégiscsak elégtétel? — Ha jók a fordítások. — Tanár úr, élete kezdeti időszakáról is faggathatom? — Kérdezhet, legfeljebb elégedetlen lesz a válaszaimmal. — A gyermekkorára, a családjára lennék kíváncsi. — Szüleim postahivatalnokok voltak. Sopronban laktunk, a város szélén egy kertes házban. Apám minden harmadik napon, édesanyám minden hetediken volt éjjeli szolgálatos. Amikor egybeesett az éjjeli szolgálatuk, engem is felvittek a Postára, nem mertek otthon hagyni. Ilyenkor a távírógépeken játszadoztam vagy a csomagokon aludtam. — Iskolába hová járt? — A soproni evangélikus líceumban végeztem. Nyolc évig tanultam az akkoriban híres iskolában. — Az ottani légkörre, tanáraira emlékszik még? — Igen, mindnyájukra. Külön pechem, hogy a memóriám elég jó. Gyakorta mondom is a tanítványaimnak; „Amit az iskolában hallotok, azt minimum 80 évig ne felejtsétek el!” Az első elemi iskolai tanítóm Ritter János volt, nála minden pillanatban mindenkinek figyelni kellett, — ami nyilvánvalóan nem lehetséges. Egyszer rám mutatott: folytassam! Nem tudtam miről van szó, ezért a legnagyobb jóakarattal megkértem: mondja még egyszer. Irtózatos méregbe gurult, kiállított a sarokba. Nem értettem, miért haragszik ezen az egészen természetes kívánságon. Ez a történet azért is jutott most eszembe, mert néhány napja ugyanez a kérés elhangzott az egyik tanítványom szájából. — Ő is a sarokba került? — Nem, dehogy került. Miért büntessem azért, ha egy pillanatra kihagyott a figyelme, vagy reccsent egyet a pad ... Szép nyugodtan megismételtem a kérdést. 72
