Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)
önkényeskedésnek azonnal ellenáll, és ha lehet, borsot tör a hatalmon levők orra alá, a maga „csendes” modorában. Lelkében örökké fiatal maradt, mert kíváncsisága, kalandvágya kielégíthetetlen. Sokmindent gyűjt, amit érdemesnek tart, különösképpen olyasmit, ami a tanításban segédeszköz lehet. Személyes tulajdona egy 1912-es kis gőzmozdony, biztos vagyok benne, hogy az idén is ott pöfög majd a csepeli gimnáziumban ... Az illegális rakétákat, amit nem találtak meg a poggyászában a vámosok, az egyik iskolai kiránduláson magasba lőtte (mint írta: a tiszteletemre). Zavarba hozza az érzelmeskedés, személyes gondjairól — tudomásom szerint — soha senkinek nem beszélt. Legjobban diákjai között érzi magát. Ha vannak titkos álmai, azt hiszem leginkább a „Nemecsekek csoportját” szeretné megszervezni. . . New York, 1988. június 27. Üdvözli: Bogyó István — Tanár úr, az Ön neve a pedagógustársadalomban fogalom lett. Milyen érzés jelképpé válni? — Nem értem, ez most állítás vagy kérdés? — Mindkettő. — Akkor sem értem. Nem is vagyok meggyőződve a mondat szükségességéről. — De az igazát mégsem tagadhatja! Ön ma is aktív tanár. Szinte minden elismerést megkapott, amiben egy középiskolai tanár csak részesülhet. 1954-ben Vermes Miklósnak Kossuth-díjat adtak, később Apáczai Csere János-, és Mikola Sándor-díjat, 1985-ben pedig a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést. Nem sorolom tovább . . . — Ne is tegye. Az ő dolguk, hogy mit és kinek adnak. Az én dolgom más. Nekem akkor is magas az előző megfogalmazás. Kérem, konkrétabban kérdezzen. — Rendben van. Miért volt szükség a középiskolai fizikatanterv gyökeres reformjára? Tudtommal az érzelmi hullámok máig sem csitultak el. Szülők, tanárok, az Akadémia különbizottsága, s ki tudja még ki mindenki nyilvánított véleményt az új reformtankönyvekről. — Bizonyos fokú reformra, a tananyag logikus újraátrendezésére, a korabeli viszonyokhoz igazításra időnként bizonyosan szükség van. Azt azonban nem értem, miért kell egy működő szerkezetet a reform jelszavával fedezve tönkretenni. Modernizálásra van szükség, nem forradalomra. Kinek kell olyan tanterv, olyan tankönyvek, amelyekből képtelenség tanítani? — Tehát nem modernizálás történt? — Modernizálás? Képzelje csak el: egy gyógyulófélben lévő operált beteg fekszik a kórházban. Bejönnek hozzá hárman-négyen, föltépik a hasát és össze-vissza kevergetik a belső részeit. És ezt nevezik reformnak?! Az életkori sajátosságokat teljességgel figyelmen kívül hagyó erőltetett deduktív kiindulást, a taníthatatlan anyaghalmazt, a feldolgozás szintjének irrealitását? Károlyházy Frigyes irta egyik bírálatában az új fizikai tantervről, hogy az olyan, mintha a százméteres síkfutás világcsúcstartóját arra ösztökélnénk, most fusson igazán gyorsan, mert ez a maratoni táv 42 km, s itt kell aztán igyekezni! — A reformtankönyvek szerzőiről pedig azt, hogy a fáklyát túl magasra tartani nem dicsőség, hanem önzés. így csak a fáklya látszik, alul a föld sötétben marad. Tanár úr megkísérelte végigtanítani a reformtankönyveket? — Mondja, minek néz maga engem? — Miért, nem volt kötelező? — Nem a tankönyv kötelező, hanem a tanterv szerint előírt tananyag elvégzése. A tanárnak nem parancsolhatják meg, hogy ezekből a tankönyvekből tanítson, a diáknak persze igen, hogy megvegye. — Hogyan sikerült ezt az új reformot keresztülvinni? — Elrendelték. Pont! Mi az, hogy keresztülvinni? — Muki bácsi, hát demokráciában élünk, a fizikustársadalom is demokratikusan építkezik, nem? 70
