Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
említette a népi írók tartózkodását, azt a hamis látszatot teremtve, mintha a népiek fumigálták volna a vitát; az Élet és Irodalom eszmecseréjében a félrevezetett hozzászólók ugyancsak a távolmaradás miatt tettek szemrehányást a népi íróknak.70 A Kállai Gyulának küldött öt válaszból kitűnik, hogy a népiek a dokumentumot, mint a párt álláspontját tolerálták. Veres Péter például az alábbi szavakkal vezette be a megjegyzéseit: „A tanulmányhoz általánosságban most nem szólok hozzá, mert elvégre is, nem azért íródik, hogy azt mondja el, mit tartunk mi önmagunkról, hanem azért, hogy tisztázza, mit tart rólunk a politikai vezetés [...] Éppen ezért elvi értelemben nem szállók vitába a tanulmány elméleti vonalvezetésével sem, mert az természetesen abból a vélelemből indul ki, hogy hiteles marxista elemzést ad a népi írók »mozgalmáról«.”71 így azután Veres Péter a pártközpontnak küldött észrevételeiben csak azokra a részletekre tért ki, amelyek őt személy szerint érintették, vagy amelyben tárgyi tévedést, tájékozatlanságot fedezett fel. Feltételezte ugyanis, hogy vita alakul ki, amelyhez ők is hozzászólhatnak, nyilvánosan is kifejtve a saját koncepciójukat. Ennek megfelelően készült el — a lap felkérésére — most már a közönségnek szánt cikként Veres Péter és Féja Géza tanulmánya a Kortárs részére. A belső használatra szánt megjegyzés és a nyilvánosságnak írt hozzászólás hangneme mindkettejük esetében eltért egymástól. Az előző a toleranciát, az utóbbi a szabad vitaszellem igényét tükrözte. A megjegyzések tudomásul vették és tűrték a pártálláspontot, míg a hozzászólásban keményen kifejtették a nézeteiket, mintegy a másik fél meghallgatása, a tolerancia-viszonosság jogán. Csakhogy a „vita” nem a szellem nyílt terén folyt, hanem a propaganda-eszközzé lefokozott sajtóban. Elég beleolvasnunk a Kortárs 1959. áprilisi számában megjelent Mérleg és kitekintés című „vitazáró” szerkesztőségi cikkbe. A körmönfont gondolatmenet, a szavak csűrése-csavarása, s a cikkíró ügyetlen elszólása azonnal elárulja, hogy a népi írók hozzászólását azért nyelte el valamelyik szerkesztőségi asztalfiók, mert nem fogadták el objektív tényként az állásfoglalás vonalvezetését és téves részmegállapításait.72 A „vitazáró” szerint a dokumentum történelmi és eszmei analízisének „lényegén nem volt mit vitatni, hiszen a tények [. ..] nem vitathatók.” Eszerint egyetlen értelmes eszmecsere volt elképzelhető, az önbírálat, önkritika, a múlt megtagadása. A cikk észjárásából következően a „valóságos” vitát a népi írók elhallgattatása biztosította, az adminisztratív beavatkozás tehát. így bizony leleplezésszerű s dermesztő a megállapítás, hogy a szerkesztőség „mindent elkövetett a vita marxista jellegének a biztosítására”, ami adott esetben a politikai akarat ellenőrizetlen és gátlástalan érvényesítését takarta. Nem arról volt szó tehát, hogy a népiek távol maradtak a vitától, egyszerűen nem feleltek meg a „vita” jellegének. A valóban nem marxista, de mélyen szocialista elkötelezettségű irányzat nem volt ugyanis hajlandó önmagáról marxista analízist adni és önkritikát gyakorolni. A vita marxista jellegének a biztosítása tehát ez esetben a másfajta nézetek, nem marxista gondolatok kirekesztését, szellemi türelmetlenséget, mindenfajta másság elfojtását jelentette. A „vita” nem igazolja tehát azt a politikai-kultúrpolitikai szándék-nyilatkozatot, amely 1957—58 tájt új munkamódszerét az elvi irányításban jelölte meg, s hangsúlyozta, hogy a párt kulturális elméleti munkaközösségének irányelvei, ellentétben a korábbi idők pártdokumentumaival, nem kötelező erejűek, nem határozatok, hanem vitaanyagok. A népi írói állásfoglalás eddig ismert hiányos dokumentumai azt igazolják, hogy mégiscsak felleb- bezhetetlen kinyilatkoztatásról volt szó. Félreértettük volna tehát a funkcióját és jellegét, ha szakmai igénnyel közeledtünk volna hozzá, s ennek megfelelően mérlegeltük volna — egyébként nem egy helytálló, tudományos érveket is hordozó — megállapítását. Az „eszmei-politikai jellemzés” — ahogy önmagát nevezi az állásfoglalás — ideológiai mű, s politikai szükségletet szolgált, ennek megfelelően választotta meg gondolatmenete rendezőelvét, a harmadikutas-nacionalista jelleget. Az állásfoglalás túlnyomó részét kitevő történeti áttekintés, a mozgalom fejlődésrajza sokkal inkább a baloldal különféle áramlatainak emlékezetében és indulataiban élő előzményekre támaszkodott, mint tárgyilagos szakmai-tudományos kutatási eredményekre.73 Értékét, intencióinak tudományos hasznosítási korlátáit jelzi, hogy Király István, aki 1956-ban és azt követően a népi írói mozgalom 55
