Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
zót, a Györffy Kollégiumot, a Kelet Népét, Magyar Csillagot mint a szocializmusért folytatott egykori közös harc melengető emlékét idézték — ellentétben egyébként az 1958-as állásfoglalással. A magyar írók nevében nyilvánosságra hozott egyetértő válasza ugyancsak a Népszabadságban jelent meg — ám Balogh Edgárék burkolt felszólítása ellenére a népiektől senki sem szerepelt az aláírók között.48 Ezután adta közre Gellért Oszkár Nyílt levél a hallgatag magyar írókhoz című, barátságos hangú írását. Az egykori Nyugat-szerkesztő hallgatag és nem hallgató írókról szólt, tehát nem azt sugallta, hogy a név szerint említett Illyés és Németh passzív rezisztenciába vonultak. A kommunista írók bizonyos elzárkózásával magyarázta — az egységes magyar irodalom érdeke elől —, hogy az aláírók közül hiányzik a nevük. A cikkét egyébként a Rákosi-kor felidézésével kezdte: akkoriban emlékei Nyugatkorszakán dolgozott, s ötven évvel visszafelé élt az időben, s mint írta, vigasztalta „a magyar irodalmi forradalom múltja és fájt annak jelene.” Elhatárolta tehát magát az addigi irodalompolitikától. Illyést és Némethet az Ady—Móricz után jövő nemzedék legjobbjai- ként említette, hangneme a pártlapban jelentős változást ígért a népi írók kezelésében. Úgyhogy 1957 tavaszán egyesek a népi írók visszatérése s értékarányos érvényesülése ellen lázadva már kimondottan bizonyos kiváltságaikról kezdtek beszélni — a forradalmi írók rovására. „A haladó magyar irodalom nehezen kivívott és megtartott pozícióit” féltették, s „okos tervet, okos szocialista szellemű művelődést, irodalmat védő intézkedést” sürgetve aktivizálódtak és léptek fel a kultúrpolitika lehetséges átmodellezése ellen.49 A „népi” írókról című állásfoglalás 1958 nyarán jelent meg, fél évvel a hatalom megszilárdítása50 után. Nyilvánvaló, hogy a nyers politikai konszolidáció szempontjából nem volt jelentősége, az új vezetés 1957 májusától már más megítélés alá vette a népi mozgalmat. Az 1958-as állásfoglalás a politikai konszolidáció szempontjából mindéképpen túlméretezett, s nincs összhangban a „kommunisták által vezetett népfrontirodalom”51 gondolatával sem, mert az irodalmi-szellemi progresszió lehetséges táborából azzal, hogy reakciósként megbélyegezte, lényegében kirekesztette a népi eszmekört. Kérdés tehát, hogy miért született meg mégis ez az állásfoglalás; vajon a politikai konszolidáció külpolitikai meghatározottsága automatikusan, kényszerítőén vonta-e maga után a kultúrpolitikai visszarendeződést? Vagy lehetett volna bizonyos fokig függetleníteni a politikai befolyástól a kultúrát? A népi írói állásfoglalás lényege szerint politikai-kultúrpolitikai tiltás: a párt-állam azt az akaratát nyilvánította ki benne, hogy a népi írók se „politikai tömörülés”, se „irodalmi csoportosulás” formájában ne szerveződhessenek.52 Később más pártdokumentumok az irodalmi élet egészére vonatkozóan, tehát általánosságban is elvetették az irányzatok szerint szerveződő irodalmi élet gondolatát.53 A tiltás nem irányult tehát speciálisan a népi írók ellen, de nem is független a megítélésüktől, elsősorban az ő jelenlétük kereteit szűkítette ugyanis be. S ebből a szemszögből érthető, hogy miért duzzadt önálló állásfoglalássá a népi írók ügye. Ha Lukács György úgy láthatta 1946-ban, hogy „a népi mozgalom jelenti az első és egyetlen lépést előre az utolsó negyedszázad magyar irodalmában”54, akkor nyilvánvaló, hogy tíz év múlva is ez a csoport meghatározó jelentőségű az irányzatok önszerveződését biztosító irodalmi-szellemi életben, sőt, a legjava — Illyés és Németh például — súlyánál fogva az irodalmi élet centrumába kerül. Ezt bizonyították az 1956 tavaszát követő hónapok is. A választás nem tiszta döntés formájában vetődött fel tehát, amikor mérlegre került, hogy irányzatok szerint szerveződjék-e az irodalmi élet vagy sem. A szabadon, természetes erőviszonyok szerint fejlődő irodalom függvényeként el kellett volna ismerni a népi írók mérvadó helyét, befolyását is. Az irodalmi irányzatok mindemellett — s ez különösen a népi írók esetében nyilvánvaló, hisz ők sohasem akartak „csak” írók lenni — politikai erőtényezőt is képviselhettek. Miután 1957 januárjára már többé- kevésbé kirajzolódott, hogy a kommunista mozgalom internacionalista normáitól — a sztálini modelltől — eltérő politikai rendezés nem lehetséges, a szellemi-kulturális élet konszolidációjának alapkérdései — az új vezetés legkomolyabb desztalinizációs szándékai esetén is legfeljebb a következők voltak: 1. Lehetséges-e a politikai rendezés keretein belül 49
