Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
megvizsgálni aszerint, hogy mennyiben motiválták elvi és taktikai érdekek, a „munkásegységért” folytatott harc például, vagy a későbbiekben a pártba integrálódott főbb áramlatok (például szociáldemokraták, NÉKOSZ-osok, moszkvaiak, tizenkilencesek, hazai illegálisok, baloldali liberálisok) változó erőviszonyai. Az MDP-n, illetve az MSZMP-n belül is igen mély különbség lappangott a népi írók megítélését illetően. A párton belüli nézetkülönbségre utal — mintegy igazolva is az egyesülés előtti szociáldemokrata és más baloldali támadásokat — az állásfoglalásnak az a mondata, amely szerint: „Súlyos hibák forrása lett, hogy [... ] 1945 után a marxisták részéről szórványosan meginduló ideológiai harc a »népi« írók nézeteivel szemben, 1949 után szinte teljesen elhalt.”30 1957 nyarától érezhetően kezdett felerősödni az egykori koalíciós partnereket jellemző heves bírálatok hangja, ellentétben a Rákosi-érával, amikor a párt adminisztratív eszközöket nemcsak népi írók, hanem bírálóik ellen is bevetett. Akkoriban a létező szocializmust vállaló népi írók részére, akik tehát „irodalmi elvtársként” együttműködtek Rákosiékkal, s még inkább tanítványaik, ifjabb híveik, volt népies MDP-tag írók számára komoly helyet biztosítottak az irodalmi életben. A népi irány a „nagy elhallgatások, perifériára szorítások” ellenére is sokak szemében úgy tűnt fel, mint akik az „ötvenes években” elfogták az eget”.31 1957-ben mindez alaposan megváltozott. Eléggé közismert, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány néven fellépő új politikai vezetés gondot fordított jellegének mozgalmi demonstrálására és legitimizálására. A tömegakciók szervezésében főként Marosán Györgynek volt meghatározó szerepe, s így közvetve a népi írókkal kapcsolatos ellenérzései kedvezőtlenül befolyásolhatták az új vezetés álláspontját. Az 1957. márciusi karhatalmista kivonulás, sportcsamoki, köztársaság téri, csepeli, diósgyőri és más munkásegyesülések után nem várt fejlemény, hogy 1957. május 1-jén a Hősök terén összegyűlt tömegben az előkészületeket meghaladó, spontán azonosulásokat is észlelhetett a vezetés, a konszolidáció természetes lelki folyamatait. S miután a párt a népi írókat a munkásokra és parasztságra gyakorolt hatás függvényeként kezelte, most, hogy tömegeket érzett maga mögött, miközben az irodalmi és szellemi élet ellenállt, követelőén lépett fel az írókkal, az irodalommal szemben. A politikai bizottság elhatározta, hogy a kedvezőnek ítélt helyzetet kihasználva növeli a párt ideológiai befolyását az írók között.32 Ez a politikai döntés az 1958-as állásfoglalás első, közvetlen előzménye, noha a népieket még nem említi, s nem tartalmaz olyan intenciót, amely szerint külön dokumentumban kellene foglalkozni az irányzattal. A fordulat éve után a hatalom bázisát nagyrészt népi származású, munkás és paraszti káderréteg, párttagság alkotta. 1956 azt jelezte, hogy mindazok, akik engedelmesen idomultak a mind torzabb társadalmi-politikai gyakorlathoz, amelyet elkötelezettség és párthűség címén a kor hatalmi viszonyai előírtak a számukra, belül nem azonosultak a sztálinizmussal. Az új politikai vezetés a november 4-ei fordulat után A »népi« írókról című állásfoglalás a közgondolkodásban 1956-ban feltárult kettősség ideológiai feloldási kísérlete volt, s az eleinte a fő ellenségként megjelölt „revizionizmus” elleni harcban került egyszercsak előtérbe. Az időzítése kíméletlen volt, napokkal azután jelent meg, hogy a Nagy Imre ellen titokban lefolytatott perről és a halálos ítéletek végrehajtásáról villámcsapásként ható közleményt hoztak nyilvánosságra. E kettős — fizikai és ideológiai — kivégzés nyilvánvalóvá tette: a kommunista mozgalom Moszkvából irányított nemzetközi egysége, amelyhez az új politikai vezetés 1957/58 fordulóján már hozzásimult, mindenféle eltérést, külön utat, nemzeti sajátosságot elítélt. így Magyarországon a hatalom konszolidációja során politikai kényszerűséggé vált a „párton belüli revizionizmus” és a „párton kívüli harmadikutasság” mindenféle lehetséges közeledésének és szövetségének tagadása. A marxizmus—leninizmus és a népi gondolat termékeny kölcsönhatását a párt elvetette, s egyirányú ideológiai befolyást érvényesített, a néptömegek gondolkodását teljes összhangba kívánta hozni az uralkodó eszmékkel. Miután nyilvánvaló volt, hogy az új helyzetben ez többé már nem érhető el adminisztratív eszközökkel, a párt ideológiai offenzívára készült, a maga álláspontját egyedül érvényes, hiteles és tudományos világnézetként 45
