Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
Zimonyi Zoltán Szabadulólevél A „népi” írókról1 című állásfoglalás — harminc év után í. JL -Amikor ráköszöntött az országra 1956 politikai izgalmakat, szellemi-közéleti pezsgést, s végül a nagy tüzet fellobbantó majd elhamvasztó éve, a népi írói mozgalom, mint mozgalom nem létezett. Világnézete, múltja, politikai gondolkodása és jelleme szanaszét szórta egykori tagjait. Volt, aki a Rákosi-érában bársonyszékben, s volt, aki börtönben ült; volt aki az elnöki tanács tagjaként az állami főhatalom része lett, míg más benső emigrációba kényszerült; volt, aki az írószövetség elnöke lett, s volt, akinek kezéből kiütötték a tollat. Egyeseket futtattak, másokat elhallgattattak. Az összetartozásuk ténye kimerült valaminő halovány emberi, pályatársi szolidaritásban. A tűz körüliek időnként segélyt juttattak a kirekesztetteknek — már aki elfogadta közülük —, közbenjártak kisebb személyes, továbbtanulási és egyéb ügyekben, legalább írótársuk gyermekéért, s időnként magánbeszélgetésekben sóhajtoztak, helyeselték amazok hallgatását. A XX. kongresszus utáni változásokra a felszínen lévők nem gyakorolhattak befolyást, mert a Rákosi-kor elkoptatta a tekintélyüket, nemcsak a Darvasét, Erdeiét, de még Veres Péterét is. A félreállítottak pedig — például Féja és Németh László — meglehetősen higgadtan, józanul figyelték a távolból nehezen áttekinthető eseményeket.2 Mintha a Rákosi-kor írótársadalmának rossz lelkiismerete, zavara, tisztulási vágya tört volna elő az 1956 tavaszát követő hónapokban: kiadók, szerkesztők, kritikusok, újságírók jelentkeztek a félreállított népi íróknál, szerződéseket kínáltak és kötöttek velük, újra megjelentek a műveik. Távollétükben, tudtukon kívül, sőt, olykor tiltakozásuk ellenére választották be őket az írószövetség vezető testületéibe, újságokra került fel szerkesztőként, munkatársként a nevük. Szó sem volt arról, hogy a népi írók maguk próbáltak volna behatolni az előző kor irodalompolitikájának fellazuló eresztékeibe. A természetes értékrend, az irodalom manipulálatlan ösztöne, az értékek egyezsége volt az, amely a jogaikba, méltóságukba őket visszahelyezte.3 A közélet demokratizálódási folyamatában vetődött fel újra a népi írók irodalmi irányzatként, majd politikai mozgalomként való újjászerveződése. A kettő korántsem azonos, nem is feltételezi egymást. Politikai színrelépésük 1956. október 31., amikor újjáalakult a Nemzeti Paraszt Párt (Petőfi Párt néven). Ennek — politikai pártoknál szokatlan — ún. Irányító testületét alkották volna az írók, a maguk szellemi és erkölcsi erejével ügyelve a párt irányvonalára.4 Tevékenységük azonban az alakuló gyűlésen nem jutott túl, s tulajdonképpen közjáték maradt a baloldali koalíciós viszonyok újraszületését reálisnak ígérő egy-két napban, amikor az MSZMP is megalakult. Amennyiben hinni lehet Veres Péter megjegyzésének, a parasztpárt feltámasztása Kádár János üzenetére történt.s A november 4-én bekövetkezett fordulat után politikai mozgalomszerű jelenlétük legfeljebb hetekre tehető még, s azzal a kísérlettel le is zárult, midőn indiai közvetitéssel a szovjet kormányhoz akartak eljuttatni egy kibontakozási javaslatot.6 Más kérdés a népiek írói irányzatként való jelentkezése, s az irodalmi élet újszerű 40
