Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Apáti Miklós: Nagyvárosi elégia (vers)
amit a szó csak körbedonog mint tetemet az aranyfényű légyraj közbevetőleg tudom a szerkezet a résznél fontosabb csak az van ami formás de egyetlen egyszer én is kipróbálhatom milyen is az amikor az ember akként lesz szabad hogy bezárja magát egy szobába napokra akár de önként s hagyja hogy menj világ a dolgod szerint és fölépíti magát a múltat visszaveszi a jövendőbe néz két kimeredt szemmel olyan erővel hogy szinte beleőszül s ha jól bírja a rabság önkéntes mámorát ha nem rúg be tőle ha nem kezd el termelni a szomszédos gyár vagy nagyüzem megválthatja magát ha elég érett hozzá ha elmúlt negyven éves tudtam előre egyszer elkövetkezik magamra csukhatok végre egy ajtót a nyár kegyes összkomfortja szerint idehajszoltam családom s most itt lakik velem a feleségem az új fiaim e kiváltságos kertben belehajszoltam őket önmagamba és végül beletörődtek ahogy a ház is beletörődött hogy nem dőlhet még össze hoztuk a pénzem a pénzünk és persze kőművest is elment rámcsuktam az ajtót ötpercekre ha kinézek csak néznek elámulnak olyan messziről érkezem a szomszéd szobából mint egy szakállas sarkköri utazó oda vagy vissza fogom a tollat a kezemben míg keverem a kávét vigyázok bele ne ejtsem tele ne írjam és már botogok is vissza a szobámba a falaimhoz kirekesztem a kertet madár zaj ha jön beleszagolok illat ha érkezik hagyom elrepülni virágzók magam mint a kegyelem lesem aki voltam összegeződöm s hagyom hadd legyek más büszkén lapozok kis jegyzetfüzetemben ez a sor is tiszta javítás nincsen javulás nem állt be az orvos így mondaná
