Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Pap Gábor: Seb a képen (Bardócz Lajos grafikáiról, kécskei kiállítása ürügyén)

bárki meggyőződhet, kivételes képességű művésszel állunk szemben, aki szuverén ura kifejezési eszközeinek: a formákat érzékenyen körültapogató vonalnak, az illékony tónushatásoknak, de a kemény, sötét, diszharmonikus hangzatoknak is.

Bardócz Lajos rajzait nézegetve könnyen támadhat olyan benyomásunk, hogy ez a művész még nem a televíziós adásokból értesült róla, miként nő a fű, hány lába van a lónak, és milyen az, amikor az embert azért pofozzák fel, mert az anyanyelvén szólalt meg.

A második jellegzetesség, amelyre okvetlenül fel kell figyelnünk, ha hosszasabban elidőzünk Bardócz Lajos rajzai előtt: ezek a művek rendre vágott sebet viselnek magukon. Mintha közvetlenül elkészülésük után valaki — talán mert tűrhetetlennek találta, hogy létrejöttek — módszeresen beléjük vagdosta volna a bicskáját. Vagy — művészettörténelmi hasonlattal élve — mintha egy új, tébolyodon III. Napóleon sújtott volna le rájuk lovaglóostorával, mint tette volt annak idején ama bizonyos régi, egy tolakodóan jelenvalónak ható Courbet-akt láttán.

Seb a képen — nincs ennél szívszorítóbb és egyben hitelesebb vallomás a művészt ihlető valóság-háttérről, különösen ha tudjuk, hogy gesztusa ezúttal merőben önkéntelen. (Nóta bene: nekünk kellett felhívnunk a figyelmét arra, hogy műveiben jelen van és „működik” ez a megrendítő erejű hatástényező.)

Végül mint harmadik jellegzetességre, egy tisztán formálisnak tűnő mozzanatra irányítanánk rá a műveivel ismerkedők figyelmét. Egy bujkáló, de azért jól érzékelhető Brancusi- hatásról van szó, amely leginkább talán a Várakozás II. című lap fej-sorozatában érhető tetten. Hasonló jelenséggel állunk itt szemben, mint amilyen az áttelepült szobrász-kortár- sak közül Szervátiusz Tibor, Váró Márton vagy — különösen — Tornay Endre András munkásságában is rendre kimutatható. Értékes hangzat ez, igazán nem válik kárára a jelenkori magyar képzőművészet — hogyan is mondjam? — szimfóniájának vagy kakofóniájának, ha gazdagodik általa.

Ám Bardócz Lajos idejekorán észrevette a Brancusi-életműre támaszkodók közös rémét is: a kiürülés, a blöffölő nagyotmondás, a felületes modernkedés veszélyét, és — mint az imént idézett példa is mutatja — igyekezett sürgősen kibontakozni a veszélyes ölelésből, hogy a maga szárnyain próbáljon magasba emelkedni.

Gondolatmenetünket azzal az észrevétellel indítottuk, hogy Bardócz Lajos, az ember és honfitársunk, hazára lelt itt, a magyar Alföld közepén. De vajon hazatalált-e a művész Bardócz Lajos? Érzékeli-e a mi — művészeti síkon is jól kirajzolódó — gondjainkat? Vállalja-e azt a hagyományt, amely sajátosan határon-inneninek mondható? Nos, a kérdések nyilvánvalóan költőiek.

Bardócz Lajos már válaszolt rájuk. Legfőképpen azzal a sorozatával, amelynek zárt tematikus rendbe illeszkedő lapjai ilyen címeket viselnek: Almon, Feszültség, Menekülés, Kipányvázva és A vég. Közös főszereplőjük nem más, mint meséink minden bajra orvosságot találó táltoslova. Maga a sorozat pedig szemmel láthatólag Tornyai János Adytól ihletett Bús magyar sorsának, Orosz János és Huszárik Zoltán — Nagy László versére visszarímelő — festményének, illetve filmjének (Búcsúzik a lovacska — Elégia) lett egyenesági utódja, ily módon mindjárt első nekifutásra beletalálván a XX. századi magyar művészet — talán nem túlzás így mondani — egyik legfontosabb nyomvonalába.

További kérdéseinket most már nem is feléje, hanem magunk felé kell irányoznunk. Vajon van-e, lesz-e bennünk elég érzékenység ahhoz, hogy fel tudjuk fogni, magunkévá tudjuk tenni Bardócz Lajos kivételes érzékenységgel hangszerelt képi üzenetét — közvetlenebbül szólván: mondjuk azokat a gondolatokat, amelyek Az Eszme fájdalma című lapján fogalmazódtak meg?

Remélem, a kérdésre igennel felelhetünk. Remélem pedig ezt nemcsak, sőt nem is elsősorban Bardócz Lajos érdekében . ..

95