Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Pomogáts Béla: Regénypikareszk az ötvenes évekről (Szalay Károly: Párhuzamos viszonyok)
sak, bennetek a hiba, szájtátiak vagytok, alamuszik, kijátszik benneteket az osztályellenség!” A politikai tabuk felszámolása tekintetében kétségtelenül a Párhuzamos viszonyoknak az a jelenetsora — a regény terjedelemnek mintegy egyötöde — megy a legmesszebbre, amely 1956 őszének eseményeit idézi fel. Korábban sem a történetírásnak, sem a regényirodalomnak nem volt lehetősége arra, hogy az akkori eseményeket, és különösen az akkori néphangulatot a valóságnak megfelelően mutassa be, s csupán az elmúlt fél évtizedben jelent meg néhány olyan szépirodalmi mű — a többi között Karinthy Ferenc Budapesti ősz, Rónay György A párduc és a gödölye vagy legutóbb Szakonyi Károly Bolond madár című regényeire gondolok —, amely hitelesebb képet rajzolt az októberi eseményekről. Szalay Károly új regényének mindenképpen érdeme, hogy ez a kép tovább bővült és gazdagodott, minthogy a regényíró — a nyilvánosság és az őszinteség újabban magasabb követelményeinek megfelelően — a legkevésbé sem kívánta utólagosan átrajzolni, átigazítani saját személyes tapasztalatait. Mindez a legszorosabban összefügg a Rákosi-korszaknak azzal az éles kritikájával, amely a regény korábbi fejezeteiben található, minthogy az októberi népfelkelés megítélését nem lehet elválasztani attól, hogy valaki miként vélekedik az „ötvenes évek” önkényuralma felől. Az erotikus kalandok és a politikai események tabukat döntögető ábrázolása mindazonáltal nemcsak a regény tárgyi világát jelöli ki, befolyásolja a narráció természetét is. Szalay Károly a pikareszk regénynek azokat a hagyományait követi, amelyeket a spanyol Lazarillo de Tormes- regény, illetve Alemán és Cervantes művei alapoztak meg, s a klasszikus nyugat-európai regényirodalom — az angol Fielding, a német Grimmelshausen, a francia Lesage — emelt az epikus műfaj egyik fő kánonjává. Ezt az elbeszélő technikát Halász Gábor a következőképpen írta le: „az író az eseményeket mintegy láncra fűzi, egymás után sorakoztatja az epizódokat, kalandokat, amelyeknek száma kizárólag a mesélő kényétől függ, jóval kevesebb vagy több is lehetne, anélkül, hogy a regény egésze csorbulna. Jelentőségük is többnyire csak abban áll, hogy megtörténnek, a hős keresztülment rajtuk, de nem általuk lett azzá, ami; vagyis az események önmagukban érdekesek és nem lélekalakító hatásukban. A regény menete lineáris, könnyen áttekinthető.” Mindez tulajdonképpen a Párhuzamos viszonyok narrációja tekintetében is igaz, Szalay Károly végigvezeti (önéletrajzi motívumok nyomán formált) regényhősét az „ötvenes évek” sivár, egyszersmind veszedelmes történelmi terepén, s eközben azt is érzékeltetni tudja, hogy a korszakot és a regénycselekményt lezáró nagy társadalmi robbanásnak, akárhogyan is ítéljük meg ennek jellegét, be kellett következnie. (Magvető Kiadó) Pomogáts Béla 93
