Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)
kettészakadt villamos) jó néhány műve. Például: „Közeledve végleges helyedhez, íme, / a növények bűvölnek el, s nem is / virágaikkal, gyümölcseikkel, hanem / utánad nyúló ágaikkal...” (A kijáratot építik), vagy „Ha azzal kezdeném, hogy egy / világvevő cseresznyefa / többet tud a mindenségről, / mint én, mint általában az / ember ...” (Bizonyíthatatlan). Végül is a természet élménye úgy válhatott lényeges költői motívummá, azzal tette meg az utat a látványtól a szemléletig, hogy beleépült az idő és az emberdimenzió is, s ezek viszonyában a világ legbiztosabb pontját kezdte jelenteni. S ennek igen nagy a jelentősége, mert ebben a költői világban a másik alapélmény éppen a szinte teljes bizonytalanságé. Életrajzi élményként ennek alapja a többszörös peremhelyzet. A verselő fiatalember kétlakiként válik költővé, „falun innen, városon innen”. A város azzal fogadja: „Minek jöttél? Senkise hívott! / Elegen vagyunk.” S ha a városban otthonra talál is, kirekesztettségélményét fokozza a költői pályakezdés igen vontatott alakulása. Életformaváltása többszörös, s ezzel kultúraváltás is jár. A falu elereszti, s ha az emlék feledhetetlen kötelék is, az elszakadás végleges, bár tragikus is: „Szaporodnak az öregasz- szonyok, / hanyatt-falum kő-ujjai, / mint pisztoly csöve halántékomon, / mint a kipusztult állatok.” (Hanyatt-falum). Mindezek az élmények peremhelyzetet általánosítanak és állandósítanak. A többszörös kötődés és a többszörös kirekesztettség életrajziból versélménnyé formálódik, s megszületik az itt se, ott se, itt is, ott is magatartása mint e polifon és polivalens líra leglényegibb és legegyénibb jegye. Első nagy verse ennek a Villany világított fák Jajcéban, amely a bizonytalanság életérzésének a kifejezéséhez nem annyira Csont- váry festményét hívja segítségül, nem festményleírás tehát. Az utazás, az ismeretlen, az átmeneti, a képlékeny itt a meghatározó, s válik az emberi létezés jelképévé a „még innen, de már odaát” helyzetében, amikor az elmúlás döbbenetében maga az egész létezés kérdéses értelművé változik át. A bizonytalanságélmény kikristályosodása elválaszthatatlan az időélmény egyidejű formálódásától. A többszörös peremhelyzet következtében „kizökkent az idő”, s mivel nem lehet „helyretolni azt”, szükségszerűen állandósul a bizonytalanság. A természetélmény mellett az idő múlásának, méghozzá eléggé eredménytelen múlásának élményköre is jelentkezik már az első kötetben: „A készülődés évszaka / átfordult itt a tél / itt a vaskorszak álmaim vasakká nehezedtek” — indul az első, December c. ciklus. Az évek, a látszólag eredménytelenül múló évek állandó gondot jelentenek már ekkor, s tipikusnak tekinthetők az ilyen megfogalmazások: „ez itt a negyedik nyaram”, „Hat évemet hat borítékban / elrejtettem a Rinya-parton”, „négyévi házasság után”. Az életkor, annak szívós növekedése továbbra is alapélmény, s elég sok Bertók Lászlónak az életkort még számszerűen is megnevező verse. Az idődimenzió azonban nemcsak azért tágul és mélyül, mert egyre több belőle a személyesen tapasztalt, hanem inkább azért, mert a személyes idő mellé benyomul a természeti és a történelmi idő is. Ugyanakkor a polifónia magát az időszemléletet is áthatja. Itt is megjelenik a kétarcúság, a bizonytalanság: az idő egyrészt a dolgok lényegi változatlanságát mutatja, másrészt mégis a folyamatos és ugyancsak lényegi változást. így az idő múlásának a mindenkori létező szubjektum számára való hármassága, a múlt—jelen—jövő dialektikája is bonyolultabbá válik. Nem is egyféle értelemben, s nem is csak jelképesen a múlt azonos lesz a jelennel, s bár ebből nem szükségszerűen következik, ez a jelen a jövővel is azonossá válik. Ez az azonosság nem valamiféle irracionális bűvészkedés. Bertók László azt a József Attila-gondolatot éli tovább, hogy „már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen”, ehhez veszi hozzá a jövőt is. Reprezentatív költeménye ennek a gondolatkörnek a Dédapám, március c. kétrészes hosszúvers. Már a cím két fontos képzetkört rendel együvé. Az egyik az ősöké, a másik az irodalmunkban különösen jelentésgazdag márciusé. A dédapát, hiszen 1901-ben halt meg, személyesen nem ismerhette a költő, de tud róla egyet-mást. De megjelenik a nagymama, a nagyapa, annak testvére, az apa, az anya, a költő fia, még néhány családtag, valamint egy betyárcsárda csapiárosa 1879-ből, 1955-ből pedig azok, akik „lefüggönyözött autóval jöttek”. A költemény miniatűr családtörténet is, amelynek kezdőpontja a százötven évvel ezelőtti idő, amikor a dédapa még nem is élt, végpontja pedig az ugyanennyi 42
