Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)
írásbeli figyelmeztetést kaptam, verekedésért. Főleg azért, mert elhallgattam azt a bizonyos másikat. Nem tudtam megtenni, hogy följelentsem. Már nem is haragudtam rá. Ő viszont nem sokáig várt. Elpanaszolta, hogy a haját téptem, és hogy én kezdtem az egészet, beléjük kötöttem. Az üzem vezetője a brigád előtt olvasta föl a figyelmeztetést. Kovács a végén csak ennyit mondott: — Gondoltam én, haver, hogy nem volt véletlen az egész. . . Nagyot nyeltem. Bezárkóztam a vécébe. Sírtam. És belenéztem a mosdó fölötti tükörbe. Borzasztó!!! Egy börtönjárt, megkínzott fegyenc nézett rám. Mélyről fölfelé törő fájdalom formált gombócot a torkomban. Másnap elhelyeztek a műhelyből. Olyan emberek közé kerültem, akik valamennyien megbuktak valahol. Volt itt művezető, Európa-bajnok bokszoló mint segédmunkás, és egy gyárigazgató, akit húsz év börtön után nagy kegyesen visszavett a gyár. Ő az oxigénpalackokra vert számot és betűket. Öreg volt, megviselt arcú, de féktelen humorával tudott élni. Rengeteget kellett itt dolgozni. A legalja munkát mi végeztük el. Combomon két nap múlva feketélltek a szőrtüszők. Meghatározatlan ideig kellett itt dolgoznom. Ha teljesen megjavulok, mondták, akkor fogok „szabadulni”. A műfogak három hónap múlva készültek el. Mivel színésznek készültem, eljátszottam a vagányt, a cigarettát alsó fogsorommal a fölső ínyemhez szorítottam. Ijesztő lehettem, mert többé nem kérték a személyi igazolványomat a kocsmában. A „betonon” szédelgő csövesek váltak jó haverokká. Misei, a hippivezér eskü alatt vallotta, hogy kinyírja azt a krapekot, aki kirúgta a fogaimat. Lebeszéltem. Pedig Misei veszélyes ember volt. Azt mesélték róla, hogy vita közben egy hadonászó, meglett férfi kezéből kiharapott egy darabot, kiköpte, majd nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott a fején. Ezt a szinte legyőzhetetlen csövest, egyszer sírni láttam. Sírását pozitív viselkedésem okozta. — Hol van köztetek ilyen — mutatott rám szipogva, valódi meghatottsággal a csövesek gyűrűjében — büdös bunkók, aki éjjel egykor behív a krimóba és fizet egy kólát!? Szeretem ezt a srácot! Aki egy ujjal hozzányúl, velem gyűlik meg a baja. .. Ez a züllés csak addig tartott, amíg el nem készültek a fogaim. Továbbra sem tudtam mosolyogni. Hiába voltak a hófehér műfogak, belém idegződött, hogy az a bizonyos lyuk sosem fog eltűnni onnét. Később a büntetőtáborban is leszoktam a munkáról. Itt is tartottam előadásokat, több figyelmeztetés volt a jutalom. Ezek a megbukott, megfáradt emberek, nem nagyon tudták értékelni „művészetemet”. Csoda, de itt többet dolgoztak, mint másutt. Talán vérükké vált s valamiféle vezeklésnek tűnt az egész. Pedig hol voltak ezek a bűnök a BŰNHÖZ? Nekem más fogalmaim voltak az igazi bűnről, s az igazi bűnhődésről... Az öltözőben egyre többször keresett föl egy férfi. Fekete, dús, rövidre nyírt haja volt, szája vastag, s mindig lila, a legnagyobb hőségben is. Kezdetben azt hittem, beteg. Hogy rázza a hideg. De aztán rájöttem: cigány. Rendes fickónak látszott, annyit tudtam róla, hogy középsúlyú másodosztályú ökölvívóbajnok. Mindig hónaljba vágó trikóban járt, talán azért, látszódjék combvastagságú karja. Gyanússá vált, hogy a zuhanyzóban volt a legtöbb mondanivalója, s ilyenkor arcán zavartság jelei látszódtak. A gyár legnagyobb szakszervezetise volt. Újra egy funkcionárius? Megdöbbentem. Mit akarhat? Folyton dicsért. Áradozott fölkészültségemről, gratulált nem is egyszer a megnyert versenyekhez. Biztatott, hogy alapítsak egy amatőr színtársulatot, s majd ő finanszírozza az egészet. Én csak annyit kértem tőle, hogy vegyen ki a büntetésből, de ne a műhelybe helyeztessen, hanem egy íróasztal mellé. Azzal érveltem, hogy a satupad mellett semmi hasznomat nem veszik, mert dolgozni úgysem fogok, s a minőségi munkát is csak anekdotákból 29
