Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Szekér Endre: Végh György, a gonosz angyal

rének. A szegény kisgyermek panaszai költőjét szereti, de még nagyobbra tartja a Tengerszem és a Lángelmék íróját. S közel áll hozzá Krúdy, akinek hőse, múltidéző Szindbádja is szívesen időzött a budai kiskocsmákban. Végh György emlékezésregényében szűkebb emberi világot rajzol meg, középpontba állítva a maga sorsát, álmait, irodalmi terveit, hónaposszobáit, nőügyeit, baráti találkozásait. Ez a kis világ, a maga kis világa — számára felfokozottan nagy világ. Ez a kinagyítottság a mikroszkóp alatt nézve sokkal nagyobbnak, másnak látott mozzanatok, mozdulatok, parányi gesztusok — középpontivá válnak ebben a „lírai” regényben. Játékos alkarnak, bohócnak, udvari bolondnak rajzolja magát. Álmok, vágyak, mesék veszik körül. S úgy érzi, hogy a maga gyermeki színes építőkockáiból rakja össze a maga világát: „valódi és mesevilágomat egyszerre, és modern Kőműves Kelemenként kicsit magamat beléje falaztam, mert Kőműves Kelemen és Kőműves Kelemenné voltam egy személyben ...” Ez a különös én-központúság, jellegzetesen zsarnoki vallomáskényszer meghatározza az emlékezésregény mozaikszerűségét, impresszionista rajzait, múltidéző színfoltjait. Határozott szerkezeti vázt nem épít, összetartó cselekményvonulatra nem gondol, csupán a maga személyének középpontba állításával rendezi valamiféle szeszélyes rendbe, kuszáit rendetlenségbe önéletrajzi vallomásait. A Mándy Iván által angyali csibésznek nevezett Végh György olykor hű marad az augustinusi vallomások őszinteségéhez. Világosan látja önmagát, a maga „kagylószerűségét”, „élményporszemeit”, „oblomovizmusát”, narcizmusát, félelmeit, gyávaságát, szerelmi sóvárgásait. Elismeri, hogy „önéletírási mániája”, túlzott „vallomáskényszere” van, és mindig és mindenütt a szoknyák suhogását, a női selymek libegését és illatfelhőit figyeli. Vall lustaságáról, felesleges álmodozásairól. Érzi, hogy életének jelentős része csupa menekülés. A háború éveiben úgy jellemzi önmagát, hogy kisgyerekként hangosan énekel a rengetegben, mert így szeremé elnyomni a farkasok ordítását. Egy helyütt arról ír, hogy pózolt, színészkedett, megjátszotta magát. S a világháború borzalmai megrettentik. Felteszi a kérdést: „s hogy mért tűrtem mégis ölbe tett kezekkel a garázdálkodásaikat? Mert alapvetően gyáva voltam és vagyok. Mert mindig féltettem — ahogy nevelőanyám emlegette — ’tyúkszaros’ életemet.”

A vallomás műfaja, a napló és az emlékirat formája lehetővé teszi a legbensőbb dolgok, érzések, fájdalmak ábrázolását. így természetesen többször vall „mostoha éveiről”, édesanyjáról, Anna Kovalczeről, cseh állampolgárságáról. S egyik legszebb versében szól édesanyjához: „Bár nem te tanítottál meg e nyelvre, / figyeld a fiad dadogó szavait és / hallgasd türelemmel az égi hazában, / hol nincs magyar és nincs morva: csak ember. / Már nem tipegek, mint egykor öledben, / de kellene néha a simogatásod, / szoknyádba fogózni szeretne fiad”, — írja az Anna Kovalcze című versében.

Az Olimposz, a régi görögök által tisztelt, istenek lakta Hegy, az irodalmi és művészeti halhatatlanság jelképe mindig foglalkoztatta Végh Györgyöt. Ä tiszta költészetet, a poésie pure-t tiszteli, Paul Valéryt idézi, Keats és Shelley az eszményképe, de Kosztolányi játékosságát és impresszionista hangulatiságát követi legtöbbször. Sőtér István a Négy nemzedék című emlékezetes antológiájában, melyben az élő magyar költőket mutatta be 1948-ban, a „legköltőibb vérmérsékletűnek,” szertelen, áprilisi, szeszélyes alkarnak tartja Véghet. Ő maga is érzi romantikusságát, Krúdyhoz közelítő hangulatiságát. Szeret költői alakot változtatni, „kígyóélete” újabb és újabb bőrét vedli le. Fennhangon dudorászik daktiluszokat, anapesztuszokat. Összegyűjtött verseinek megjelenését nem érte már meg, de ő tervezte, szerkesztette, rendezte ciklusokba verseit. így különösen szembetűnő az, hogy A Parnasszus lábánál címmel számos rímjátékát, verses ujjgyakorlatait őrizte meg. A költő úgy érezte, hogy a pár soros vers, rímjáték, hirtelen felvillanó lírai ötlet — teljes értékű alkotás, kötetbe való. Valószínűleg Kosztolányi rímjátékai, csacsi rímei is serkenthették Végh Györgyöt. Ő „csacsizmusokat” ír, versfricskákat, Rím Elek pózában aforizmákat közöl, versben fogalmazott gyakorlati verstant ír. Itt van igazán elemében: utánoz, játszik, bukfencet vet. Gyerekverseket ír Weöres Sándor-módra. Petrarca, Trakl, Kosztolányi, Desnos mögé bújik. Máskor meg kedvenc alakja, Auguste Corbeille maszkját ölti magára, Villont utánzó balladát formál, kecses ajánlással. Memoárregényében is idézi a

89