Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Mészáros György: Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében

A harmadik évben sérült meg a kezem, rettenetesen fájt, gyógyszer nem volt, vizes ruhával borogattam. Jártam kötésre minden reggel. Volt egy János bácsi nevű szanitéc ott, diósgyőri, onnan sok férfit hurcoltak ki, ő kezelt. Rendes ember volt. Később úgy megdagadt a kezem, hogy a ruszki inget sem tudtam levetni. Azt mondták, le kell vágni a kezemet. De jött rövidesen a felváltás, mi készültünk haza, helyünkre németeket (svábokat) hoztak. Köztük volt egy orvos, aki segített. Velünk is volt pap is, de azok meghaltak. Lengyelek is voltak akkor a táborban, férfiak. Leültek a tűz mellé és ott is maradtak. A tolmácsunk is lengyel volt. Jól tudott magyarul. Nem bírták a munkát meg az éhséget. Legtöbbet az éhségtől és a hidegtől szenvedtünk. A munkát mi, falusiak jobban bírtuk, jobban hozzá voltunk szokva. De az éhség... a saját népének sem tudott adni. A foglyoknak még hamarább elhozták a kenyeret, tehenes szekérrel, hamarább kiosztották, mert mi nem mentünk akkor dolgozni, de az oroszok ezt nem merték megtenni. Volt egy félkezű orosz férfi, a nacsalnik (felügyelő), nagyon jószívű. Egyszer jön megkérdezni, hogy mi az ebéd? Mondtuk, hogy bableves, de ebben nincs bab. Megkavarta. No, biri magyarka! Vigyük a konyhára! Kihivta a ruszki nőt. Kérdi, milyen levest főztél? Mondja, paszulyt. - Keverd meg! Bab nem volt benne. Kiboríttatta vele az egészet az udvarra, majd ő szedett nekünk babot. Nem fiatal volt már. Járt valamikor Magyarországon is. A kolhozban is volt egy öreg orosz, aki az I. világháború alatt Magyarországon járt. Sokat értett magyarul. Ha jöttek éjszaka óbégatva a ruszki nők hazafelé a klubból, mindig csitította őket, hogy mi dolgozunk, aludnunk kell. Ne zavarjanak bennünket.

A tisztálkodás? Első évben a kolhozban egy hordó volt. Nem tudtuk, hogy abból mosakodjunk, mossunk vagy igyunk? Tele voltunk tetűvel. De amikor bekerültünk a lágerbe, ott már a magyarok, a diósgyőri szakmunkások csináltak fürdőt. Ott már jobban lehetett tisztálkodni, de ott meg rengeteg poloska volt. Emeletes csőágyak voltak, ha beleöntöttük a vizet, csak úgy jött fel a sok poloska. Időnként próbáltuk irtani valami porral, olyankor az udvaron háltunk, de soha nem pusztultak ki. Hajunkat ott nem vágták le a tetű miatt. De mielőtt haza indultunk, többen megtették, mert azt mondták, úgyis levágják Debrecenben. És valóban, aki Debrecenben tetves volt még, azt teljesen szőrtele- ní tették.

Az alsó ruhákat mi mostuk, csak a munkásruhát lehetett leadni, de nem nagyon csináltak azzal se semmit, legfeljebb megszáradt.

A hideg is borzalmas volt. 40-45 fok. A szemünk összefagyott, összeragadt, mert a szél folyton csalta a szemünkből a könnyet. Ott mindig sivított a szél, homlokunkat be kellett kötni, mint az orosz asszonyoknak.

A kolhozban a jól dolgozó asszonyokat többlet ennivalóval jutalmazták. Bennünket nem. Sózott szalonnát kaptak egy nagy hordóból. Néha kaptak krumplit is. A krumpli az ott nagy szó volt. A lágerben mi is kaptunk néha, de meg volt fagyva. Mi úgy jutottunk többlet ennivalóhoz, hogyha hívtak, munka után este bementünk a konyhára dolgozni, krumplit pucolni. Forró vizet engedtek rá, hogy kiengedjen. Ebből tudtunk lopni. De a férfiak nem tudtak. Ők a krumpli héját szedték össze a szemétből. Ettől haltak meg nagyon sokan. Ők ugyanis dohányért még a kenyerüket is odaadták.

Amikor hazajöttünk, eljöttek értem Kelemérből (a TSZCS-ből) agitálni, hogy menjek el tanfolyamra, és hogy mondjam el, hogy ott a kolhozban milyen jó volt. De nem mentem. Nem hazudok, meg anyámat sem hagyom el. Megfogadtam. Apukám ugyanis - míg odavoltam - meghalt. Veres Péter beszélt itt Putnokon, gyűlést tartott. Apuka is bement, bár szívbeteg volt. Az I. világháborúban szerezte. Veres Péter azt mondta, hogy akinek elhurcolt hozzátartozója van, az a polgári iskolában beszélhet vele. Ekkor apukám felállott, hanyatt esett, és vége is volt. 1946-ban volt. Meghalt értem.

Injekciót rendszeresen, havonta adtak. Addig a reggelit sem kaptuk meg, amíg nem vittük a cédulát, hogy az injekció a hátunkban van. Mi úgy gondoltuk, azért kapjuk, hogy ne legyen menstruáció. De ennek ellenére, aki a konyhán volt, annak mégis megjött, mert az jobban élt. Hát annak a lábára csúnya volt ránézni, tiszta seb volt. Biztosan a rossz vértől. Sokan belázasodtak utána. Volt, aki a feleségével együtt volt kint, de külön láger82