Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, IX. rész)

(mely szerint, mivel nem valószínű, hogy Konrádot valaha is miniszternek választanák Budapesten, hipotétikus áldozata — mármint, hogy nem szeretne semmilyen kormányban miniszter lenni — nem tűnhet túl nagynak), tehát miközben visszaemlékezik a fricskájára, talán éppen hallja a pesti hírt, hogy volnának, akik Konrádot akár köztársasági elnöknek is jelölnék. Arról már nem is beszélve, hogy a Szolidaritás azóta kormányon van, Walesa pedig ebben a hónapban kérte a lengyel munkásokat, hogy ne buktassák meg elégedetlenségük hullámával saját kormányukat.

10. A magyar fordulat nem történhetett volna meg az ellenzék, az Ellenzéki Kerékasztalba tömörülő erők és személyek áldozatos küzdelme nélkül. Kellett hozzá sok más is, de ezt majd nyugodtabb időkben lesz érdemes mérlegre tenni (ha lesznek még ilyen idők egyáltalán). Ahhoz, hogy demokratikus jogállam születhessen meg, amely fenn is marad (nem omlik össze például gazdasági katasztrófák miatt), már a hatalom és hatalomnélküliség mai árnyalódó térségében mérlegre kell tenni, hogy a korábbi „antigesztusok”-ból mi őrzendő meg, s mi veszíti el időszerűségét. Természetesen őrzendő az igazság szerinti élet, a civil társadalomért folyó küzdelem, az erőszakmentesség, annak a tudata, hogy vannak abszolút erkölcsi igazságok, és nem csak a diktatúrák alatti időszakban érvényes az, amit Michnik így fejezett ki: „tudjuk . . . miképpen kell szembenézni a sorssal, hogy miképpen fejezzük ki bizalmatlanságunkat a sors képében mutatkozó hatalmaknak.”

Egy kormányzati erővel és felelősséggel (bármilyen koalícióban) rendelkező erő korábbi ann'gesztusai azonnal posztgesztusokká válnak és önmaguk ellen fordulnak. Az új politikai, szellemi, nemzetmegtartó, az egész gazdasági szerkezetet átalakító „gesztusrendszernek” azonban máris ugyanúgy megvannak a kvázi- változatai, kvázi-személyiségei (sőt kvázi-politikai erői) és valóságos retorikája, miként annak a kétesztendős reformigyekezetnek, amelyik nem tudott megszabadulni a ráakaszkodó látszatok nagyhangú, fenyegető kísérteteitől.

11. Üj, biztató (vagy éppen kételyekkel fogadott) arcok jelennek meg a politikai vitákban — a televízióban —, nemzedékek mozdulnak meg, keresik helyüket, a lapokban korábban ismeretlen tudósok, gondokodók, a közéleti harcra készülő harminc-negyven évesek pontos-okos nyilatkozatait hallgatjuk; fiatalemberek, akik a régi hierarchiában szóhoz sem juthattak, lapot alapítanak (Világ, Dátum), a hajdani nagy hírű evangélikus, református, katolikus, izraelita gimnáziumokban végzett kitűnő személyiségek gyűlnek össze iskolai találkozókra, hogy négy évtizedes szakadás után tovább folytassanak valamit, és új, fiatal nemzedékeknek adják át tapasztalataikat; mintha valóságos versenyhelyzet forrna ki, ami az első lépés a kontraszelekciós folyamatok gyengítésére.

Örülünk, aggódunk, körülpillantunk, részt veszünk, s közben belső csendet keresünk, hogy kivonjuk magunkat a mindenhová behatoló politikai agresszivitás kábítószerének hatása alól. Milyen reflexeket, erkölcsi kondíciókat alakít ki, milyen gyarapodást, miféle újabb eróziókat indít el az individuális zónákban a korváltás, amelyeknek a következményeivel ezután kell majd szembenézni?

54