Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Németh László: Szigligeti napló (1954. febr. 25.)
jelent meg előttem: az öngyilkosság, mint erkölcsi kötelesség. Ha az utolsó percben közbe nem lépnek — a Galilei-ügy utolsó fejleményeként úgy jövök le, mint akit innét egyenesen Debrecenbe visznek.2 Most már bízhatok benne, hogy az öngyilkosságra nem lesz szükség; elvégzi a meggyilkolt szervezet. — Tulajdon- képp örülnöm kéne: hisz irtózom az öngyilkosságtól, az utolsó években a természetes halál volt legforróbb kérésem, hogy ami elpusztul bennem, ne én pusztítsam el. De azért öröm sincs bennem — csak belenyugvás és kábulat, mint aki tudja, hogy le fogják ütni, de nem bánja. A Buddenbrooksban van leírva egy gutaütés. Rég olvastam: valaki megy az utcán, talán foghúzás után — s az agyában egyszerre mintha nőni kezdene valami... Az olvasmány emléke összefolyik azzal, ami felé szédüléseim közben a fejem hirtelen mintha elindulna . . . s hogy azután egyelőre mégis csak megtorpanjon. A legtermészetesebb halál, azután, amin az utolsó években átmentem, s mégis: sosem gondoltam rá . . . Gutaütés és én: hisz annyira más volt az alkatom. — De a sors — az alkatból is kicsikarja a maga halálnemét. Ha a tompaságban egy világosabb érzést keresek: tán egy kis káröröm, hogy nem lehet tovább kínozni, megugrottam a hóhéraim elől. . . Ha jól emlékszem: Pátzay mesélt egy öreg altisztről — aki halála előtt azzal vigasztalta magát: nem kell többé szemináriumra menni. Hát nekem sem kell! A túlgyötört agyerek megszöktetnek . . . Miért ragaszkodnék az élethez? — Vásárhelyen, ha száműzött voltam is, volt egy kis köröm, társaságom — az utcán szeretettel felvillanó szemek köszöntöttek. — Amióta hazajöttem: a feleségem családja vesz körül, az ő barátai, az utolsó kísérlet, hogy a magam kapcsolatai közül egyet, titokban legalább — inkább csak az elv kedvéért — megtartsak, a napokban ért szégyenletes véget. .. Rabságom tökéletes — s hol vehetnék annyi energiát, hogy kitörjek — s hová is — belőle. Kitörnöm csak az írásban lehetne. De hányféle cenzúra figyeli azt is: családi, állami. — Mit kellett szenvednem — egyetlen „remek” műért — nem is az előadásért, csak hogy meg mertem írni.3 Ó jobb, sokkal jobb — kint lenni a hóhérvilág kezéből. Ami velem süllyed — nem vádolhatom érte magam. Én igényeimet igazán a semmire csökkentettem ... Ha csak rajtam áll: nem viszem magammal. . . De mért ne legyen, amit annyira akartak, hogy ne legyen! Németh László 1953. nyarán fejezte be Galilei című drámáját — és a Nagy Imre- kormány júliusban meghirdetett programja után fellélegzett ország társadalmában (a magyar történelemben nem először és nem utoljára) akadtak olyanok, akik az új politikai irányhoz való igazodásuk jeleként, a dráma ürügyén, támadást intéztek ellene. Beigazolódni látszottak ismét Veres Péter szavai: Németh Lászlót minden rendszerben támadják. A Galilei dráma kapcsán most egyesek a Rákosi-rendszer egyik legnagyobb bűnét, az antiklerikalizmust igyekeztek nyakába varmi. Mások a szerző sorsának panaszait hallották ki a darab soraiból, és rendszer-ellenesnek minősítették. A támadás Németh Lászlót a vártnál súlyosabban érintette. 1953 végén és 1954 elején Németh László két újabb darabot írt (Szörnyeteg, Az áruló), de ezek mellett természetesen megélhetését biztosító fordítói tevékenységét is folytatta. Munkaképességének fokozására a szokásosnál nagyobb adagban szedett koffein tartalmú tablettákat. A gyógyszer hatására azonban nemcsak szellemi képessége, munkaképessége növekedett, hanem a magas vérnyomás ismert panaszai is jelentkeztek: tarkófájás, szédülés, álmatlanság. 1954. februárjában Németh László állapota egyre súlyosabb lett, a fenti tünetek már 3
