Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Németh László: Szigligeti napló (1954. febr. 25.)
Németh László Szigligeti napló 1954. febr. 25. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta: dr. Lakatos István gy érzem, napokon belül történni kell velem valaminek. Állandóan szédülök; a vérnyomásom eljövetelem előtt 165 volt — ami azért sok, mert régebben inkább alacsony volt. A négy évi szakadatlan fordítói munka, s az utolsó év izgalma — a második Galilei-pör — megtette ä magáét: Csak tudnám, hogy meghalok .. Amitől félek, nem a halál, az elhülyülés, nyomorékság. Most az egyszer érne a Móricz Zsigmond szerencséje.1 A betegségemről, előérzetemről nem beszélhetek senkinek. Valóban úgy van, ahogy Illyés Gyula mondta: ő írónak csak akkor hisz, ha ki van nyújtóztatva. Egy részvétet megszolgált élet során: kevés részvétben volt részem. S amíg egy mód lesz azt mondani: hipochondria, üldöztetési mánia: minden testi lelki bajom tudomásul vétele elől ezzel fognak elzárkózni. Tán ha Vásárhelyen élhetnék, a Kristóné árnyékában; őneki eszébe jutnának, amíg a patikában kiszolgál, a panaszaim s elgondolkozna: mit lehetne tenni . . . De hát miért is foglalkoznának velem? Aki panaszkodik, az még kapaszkodik, nekem nincs már mit kapaszkodnom. Az életet is úgy tudnám csak elképzelni már, mint egyféle halált: falun, egyedül, egy-két magamnak írt munkán rágódva. Az emberek közül már végképp kiestem, ha beszélek, a nyelvem szó közepén egyszer csak elszégyelli magát; végtelenül szánalmasnak érzem magam, hogy meg akarom értetni magam. Nyelvül csak a művészet maradt meg — azt, ha élhetnék, egy két évig még tökéletesebben tudnám beszélni, mint eddig. Úgy folyna roncsaimból, mint Vörösmartyból — utolsó versei... Miért írom ezt a pár sort? Tán, hogy a szívemet megszondázzam, olyan tökéle- tes-e a közönye a halál előtt? De nem találok benne semmi sajnálkozást... Az emberek gratulálhatnak maguknak, magam is csodálom, hogy ilyen tökéletesen kigyógyítottak az életből — egy írót —, akit képességei teljén, az elvégzetlen feladatok, mások által nem látott célok rengetege kapcsolhatna hozzá! S íme — sajnálkozás, ragaszkodás semmi; inkább a tagló alatti ökörkábulat; mint amikor az orosz katona kivitt az udvarra, s mások is, én is azt gyanítottam, hogy lelő. Ami akkor a fáradtság, a test kimerülése: az most a szívé, a léleké . . Nem tehetek róla, ha nem kellettem nekik! Tizenkét éve — hogy állandóan kész voltam a szükség öngyilkosságra: inkább, minthogy a szadizmus zsákmánya legyek. Az utolsó években egyre többször 1
